-Korábbi munkám 2013. január 30.-ról, a facebookról átmentve-
Victor Hugo klasszikusából 10 évente születik legalább egy film, hiszen ki ne akarná megmutatni a világnak, hogy ő személy szerint hogyan képzeli el a 19. századi francia nyomort, és Jean Valjean életútját. Tom Hooper is beállt tehát a sorba, de ellentétben az eddig próbálkozásokkal, merőben más műfajban vitte vászonra a művet. Egy nagy sikerű musical filmes feldolgozásáról van itt most szó, ami Oscar díjat nyerni készült.
Tom Hooper az előző évtizedben lényegében a televíziónak dolgozott, majd 2010-ben a Király beszédével berobbant a köztudatba. Kicsit későn nevezett, de a taktika bevált: az addigi nagy esélyest, a Közösségi Hálót simán lenyomta a főbb kategóriákban, így Tomika rögvest nyert egy rendezői Oscart magának. A sikeren felbuzdulva, és a hírnevét meglovagolva összeszedett egy rakás híres embert a következő adaptációjához, a Nyomorultakhoz. A végeredmény egy csomó Oscar jelölés, és legalább egy biztos Oscar Anne Hathawaynek.
A Nyomorultak Jean Valjean történetét meséli el, aki kenyérlopásért 5 évet kapott, majd végül közel 20 év után szabadult csak a börtönből a szökési kísérletei miatt. Büntetett előéletűként nem talál munkát, így lopásra kényszerül egyházi vendéglátóitól. A csendőrök elfogják, de a pap nem tesz feljelentést, így Jean Valjean megússza az újbóli börtönt. Más ember lesz belőle: papírjait összetépi, múltját hátrahagyva pár éven belül polgármester és gazdag gyártulajdonos lesz. Nála dolgozik Fantine, akit a többi munkás rosszakarata miatt Jean tudta nélkül kirúgnak, és az utcára kerülve prostituáltnak áll, hogy gyermekét el tudja tartani. Javer felügyelő is megérkezik Jean Valjean városába: ő az, aki mindvégig nyomában volt a szökött fegyencnek, aki nem hisz abban, hogy a rosszat tevő emberek meg tudnak változni. Fantinet Jean Valjean megmenti, de már későn: a hideg télben megbetegedett. Utolsó kérése a férfihoz az volt, hogy viselje gondját lányának, Cosettenek. Jean innentől kezdve csak ennek él, miközben folyamatosan menekülnek Javer felügyelő elől...
Nehéz nagy vonalakban leírni a Nyomorultak sztoriját, mert van benne jó pár ugrás az időben, Jean Valjean életének sok kisebb történetéből áll össze. Maga a film egyébként nem tartalmaz 2 sornál hosszabb párbeszédeket, valamennyi beszélgetést és belső gondolatot énekben adják elő a szereplők. Mindezt két és fél órán keresztül, de mégsem volt a film szörnyű, vagy unalmas, bár a vége kissé elnyújtottnak érződött számomra.
Tom Hooper "újítása", hogy a színészek élőben éneklik fel a felvétel közben a számokat, és nem tátognak. Valamennyien kenterbe verik bármelyik hazai tehetségkutató fellépőit, még az énekléséért sokat kritizált Russell Crowe sem lógott ki a sorból az én bot fülem szerint. A forgatókönyvvel nem sokat foglalkoztak, a musical betétdalait éneklik szinte végig, bár a sorrend kicsit más, két számot (I Saw Him Once és Dog Eats Dog) ki is hagytak, néhányat lerövidítettek, egy-két helyen átírták a szövegét, pár helyen a dallamot is, és beraktak egy új számot (Suddenly) csak azért, hogy valamiért lehessen jelölni is a filmet eredeti dalért. A díszlet ugyanakkor grandiózus volt, nagyon tetszett mind a kosztüm, mind a háttér, szépen meg voltak csinálva a számítógépes effektek.
A színészi játék az, ami kétség kívül elviszi a hátán a filmet (a néhány fülbemászó dallamon kívül). Hugh Jackman ügyes musical énekes (igen, annak idején Wolverine-ként szerződtetni egy táncos komikust komoly bátorság volt), Anne Hathaway remekül játssza a kitaszított kurvát, a nekem minden mindegy kurvát, a beteg kurvát és a halott kurvát is. Viccet félretéve, tényleg meggyőzően szenved a vásznon, abszolút megérdemelt szobrocska lesz az, amit a gálán hozzávágnak, megérte levágatni a haját. Russell Crowé a hálátlan szerep, hiszen Javer eléggé egysíkú (szűk látókörű) főgonosz, aki persze a végén megváltozik, de amint elkezdhetnénk szeretni, meghal. No igen: ennél a történetnél nem fogok spoiler-tagezni, úgyis mindenki ismeri már valahonnan.
Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter lubickolnak a genya szerepkörben, ők már amúgy is dalolásztak a Sweeny Toddban (a filmet nem láttam, így nem merem írni, hogy együtt csinálták volna). Éponine szerepére végső elkeseredésükben az eredeti musicalből kölcsönöztek színésznőt, a fiatal forradalmárok pedig számomra nem voltak túl meggyőzőek sajnos. Kisebb probléma a hidegben játszódó jeleneteknél, hogy hiába a hó, nem tudtam átérezni, hogy fáznak, mert bármennyire is téli színeket használt az operatőr, senkinek nem látszott a lehelete (persze mínusz fokokban forgatni órákon keresztül tüdőgyuszival járt volna, megértem én).
Tehát van itt ismert irodalmi alapanyag, aminek musical feldolgozása a színházból a mozivászonra vándorolt, van egy kis újítás az éneklés prezentálásában, kiváló színészi játék a főbb karakterektől, remek kis dalocskák (nagyrészt), grandiózus díszletek, és szép 19. századi városkép számítógéppel összetákolva, mindezt 2,5 órában. A jelölések közül a kellék-kategóriák és a színészi játék megérdemelt, a legjobb betétdalt és filmet viszont hanyagoltam volna, de ez az én problémám marad. Kellemes film, én nem akartam az ereimet felvágni közben, szóval jobb lett, mint amire számítottam.
