Todd Phillips neve az igényes(ebb) vígjátékok kedvelői közt már 2009. előtt is ismert volt, személyes kedvencem tőle a mai napig a Sulihuligánok (Old School). Igazán nagyot azonban a Másnaposokkal robbantott: a szabadszájú (R besorolású) film egycsapásra megdöntötte azt a mítoszt, hogy 18-as karikás vígjátékkal lehetetlen nagyot kaszálni a mozikban (korábban a Keresd a nőt! volt a rekorder). Azóta már a Tednek is sikerült, de ide vehetjük az Életrevalókat, vagy akár a Szex és New York filmet is (igaz ez 2008-as, de annyira nem is vígjáték és már korábbról volt rajongótábora). A Másnaposok sikerét csak a folytatása és a plüssmackó kalandja szárnyalta túl eddig.
A siker titka roppant egyszerű. Csodálkozom is, hogy nem lépték meg már jóval korábban. Mert hát az emberek 99%-a arról a bizonyos emlékezetes (vagy inkább emlékezetkieséses) buliról álmodik, amikor bármit megtehetnek, bármi megtörténhet és másnapra jót röhöghetnek az egészen. A Másnaposok pont ezt szállította a népnek, méghozzá egy nagyon jól sikerült tálalásban: vicces, egyedi karakterek, akik nincsenek túlságosan összeszokva, egy majdhogynem Memento-szerű nyomozásban próbálják felkutatni azokat a történéseket, amikről nincs emlékük.
Szóval Doug az esküvője előtt két nappal Vegasban tartja a legénybúcsúját, aminek a menyasszonya öccsével, a kissé furán viselkedő Alannel és két legjobb barátjával, a matektanár Phillel és a fogorvos Stuval vágnak neki. Az esti ereszd-el-a-hajad party túlságosan is jól sikerül, hiszen másnap a 4600 dolláros lakosztály egy hatalmas roncstelep: a fürdőszobában tigris van, tyúkok mászkálnak minden felé, az egyik szobában egy kisbaba sír, Stunak hiányzik egy foga és a vőlegény is eltűnt...
Szóval Todd Phillips kiválóan érezte, hogy ezt a filmet meg kell rendeznie és nem szabad, hogy az alacsonyabb korhatár-besorolás reményében háttérbe szoruljon a csúnya beszéd, vagy kimaradjanak meghökkentő jelenetek. Hogy az egész sztori még jobban üssön, kicsit megkeverte az időrendet és a film utolsó 10-15 percéből kiragadva egy jelenetet kezdte meg a történetet. A forgatókönyvet illeti a legnagyobb piros pont. Kreatívan használva az üzenetrögzítőket rögtön megtudunk pár alap tulajdonságot főszereplőinkről: mi a nevük, mi a foglalkozásuk, milyen a személyiségük.
De ezen felül egy valóban összetett sztorit kapunk, ahol rengeteg rejtett setup figyelhető meg az ismételt újranézéseket követően. Persze, hiszen a film pontosan ezekről szól: felvonultatnak egy csomó oda nem illő dolgot, hogy majd később, a történet előrehaladtával megtudjuk, hogy hogyan is került oda, lehetőleg persze vicces formában. Közben kapunk egy határidős dramaturgiát, ami arra ösztönzi a karaktereket, hogy vessék bele magukat ebbe a nyomozásba, hogy ne lépjenek le abban a pillanatban, amint meglátják, miféle kuplerájt hagytak maguk után.
Szóval adva egy jó alapgondolat és mellé egy kreatív ötleteket felvonultató történetvezetés, mi az, ami miatt mégis könnyű szerrel mellékvágányra terelődhetett volna minden? A színészek. Kruciális kérdés volt és szerintem remekül oldották meg a szereplőválogatást: nem került egy "A" ligás sztár sem a csapatba (2009-et írunk, azóta Bradley Cooper már szintet lépett), így egyikük sem "lóg ki" a farkasfalkából. Azaz mégis: Zach Galifianakis megteszi, de a jó értelemben. Az ő cseppet sem normális karaktere az, ami a trió dinamikáját adja. Normális körülmények közt nem barátkoznának egymással, most mégis egymásra vannak utalva, ami számtalan vicces szituációt eredményez.
És a Másnaposok pont erről szól: a vicces, már-már beteg szituációkról, amik a karakterek közti összhang miatt tudnak csak működni. Szerencsére mindenki remekel. Ed Helms Stuja itt még azért nem olyan idegesítő a folyamatos nyávogásával, mert tudjuk, mennyire el van nyomva otthon (és a végén meg is kapja az áhított feloldozást). Bradley Cooperben pedig nagyon sokan magukra ismernek: az ember, aki ha csak 1 napra is, de elmenekül a családjától, mert ennyi néha kell neki is. Mindez megspékelve még kiváló mellékszereplőkkel (és most nem Ken Jeong Mr. Chow-jára gondolok) remek koktélnak bizonyult.
A Másnaposok tehát egy alapmű a vígjátékfronton, hamar kultstátuszra tett szert - joggal. Első megnézésekor bevallom, nem voltam túlságosan elragadtatva, de most, hogy negyedszer is láttam, úgy hiszem, kezdem egyre inkább megszeretni, amiben talán közrejátszik az is, hogy a folytatások színvonala sajnos alacsonyabb, így jó elővenni egy azoknál igényesebben megtervezett és összerakott darabot.
