Billy Wilder munkásságának sekélyes ismerete egyike a legnagyobb hiányosságaimnak. Pedig úgy érzem, hogy ő az a rendező, aki olyan filmeket rendezett, amik elég jól kiszolgálják az ízlésemet (legalábbis eddigi tapasztalataim azt mutatják). A dolog pikantériája ugye az, hogy ő bő 50 évvel ezelőtt tevékenykedett, akkor volt a fénykorában, míg én töredelmesen bevallom: jobban szeretem az utóbbi 20 év filmjeit. De sose ítélj elhamarkodottan - mondá az Úr és lám igaza van: A 17-es fogolytábor rohadt jó film.
Az igazat megvallva nem a fekete-fehér képek, vagy a látványos csihi-puhi hiánya az, ami miatt még nem néztem meg valamennyi filmklasszikust. A problémát én úgy általában a színészi játékban és a mai szemmel nézve furcsa forgatókönyvekben találom: túl mesterkélt, túl színházias (egyébként ez a magyar filmeknél még a mai napig így van, azért is nézek ritkán ilyesmit). Persze ez nem jelenti azt, hogy rosszak lennének, csupán az én ízlésemtől állnak picit távolabb. Egyre több kellemes csalódás ér, hiszen most például az A 17-es fogolytábor révén gazdagodtam nem mindennapi filmélménnyel.
A történet a második világháború idején játszódik, ahol a németek által létrehozott tiszti fogolytáborban lévő rabok életébe nyerhetünk bepillantást. Egy sikertelen szökési kísérlettel indítunk, ami felébreszti a bentlakókban a gyanút: tégla van a csapatban. A frissen érkező Dunbar hadnagy érkezése tovább élezi a helyzetet: a gyanúsan seftelő Sefton őrnaggyal hamar összevesznek, de az igazi probléma akkor kezdődik, amikor a németek elviszik Dunbart kihallgatni. Nem sokkal előtte elmesélte ugyanis, hogy elfogása után még sikeresen felrobbantott egy fegyverszállító vonatot. Most már egészen biztos: valaki folyamatosan leadja a drótot a fogvatartóknak. Na de ki lehet az?
A börtönszituáció ennél a mozinál is remekül működik: a rabok közt megtalálható az ilyen filmekre jellemző típusból valamennyi: a nagyszájú, a hallgatag, a vezéregyéniség, a bolondos és a folyton seftelő is. Utóbbi egyben a főszereplő, ami viszont eléggé szokatlan (kivételt képez Morgan Freeman a Remény rabjaiból). Az ember ugyanis azt várná, hogy a frissen érkezett rab, az események felpörgetője helyeződik a középpontba, ám ő a kihallgatásra vitel után szinte teljesen eltűnik és inkább a barakk eddigi lakóira koncentrálnak.
A rendezés kifogástalan, a viszonylag kevés külső helyszínnel operáló forgatókönyvnek (lévén színdarabból készült) remekül fogta meg Billy Wilder a lényegét. Jó a ritmus, úgy telik el a közel két órás játékidő, hogy észre sem vesszük. Van mesélőnk is (ő Sefton segítőtársa az üzletelésekben), aki maga nem nagyon folyik bele az eseményekbe, mondhatni javarészt kívülállóként figyeli azokat. És kapunk egy csomó elképesztően jó karaktert, akik megtöltik a filmet élettel (és azt lássuk be, egy börtönfilmnél ez különösen fontos).
Közülük is kiemelkedik a Vadállatot megformáló Robert Strauss (alakítása Oscar-jelölést ért), aki persze mai szemmel nézve (úgy érződik, hogy) túljátssza a szerepét, de valahogy mégis úgy gondolom, hogy ez a karakter ezt kívánta meg. Kapott maga mellé egy másik vicces bentlakót is, Harry Shapiro őrnagy személyében, hogy börtönviselt Stan és Panként szórakoztassák a nézőket. Bár a mókamesterkedésüknek nem sok köze van a film valódi sodrásirányához, nem lehet rájuk haragudni és amúgy sem lenne jó, ha egyből fény derült volna minden titokra a téglával kapcsolatban.
A film egyedüli Oscar-díját William Holden zsebelhette be a főszereplő Sefton őrnagy megformálásáért (ha már az Alkony sugárútért járót elhappolták előle). Sokáig nem is érződött, hogy ő lenne a főszereplő, csak egy volt a sok közül, aki szép lassan az egyedüli gyanús elemmé vált (persze épp ezért rájöhetünk, hogy nem ő a hunyó). Ez a feladat ugyanis Peter "What's our vector, Victor?" Gravesre hárult, akit egyrészt fel sem ismertem, másrészt szerintem méltatlanul mellőztek az Oscar gálán, mert egészen kiváló alakítást nyújtott.
A 17-es fogolytábor azoknak a régi filmeknek a táborát erősíti, amiket vétek lenne kihagyni, mert a mai napig megállják a helyüket. Legalább annyira humoros, mint amennyire komoly, a németeket emberekként, nem a pokol küldötteiként mutatja be (például a barakk Schweinehundját, Johann Sebastian Schulzot kifejezetten jóarcként festik le), szóval tőlem már ezért a puszta tényért is jár a jó pont. A film idén lett 60 éves, így ezzel az írásommal kívánnék boldog születésnapot Billy Wilder klasszikusának.
