"Gyerünk a börtönbe!" Valószínűleg nagyjából 2 percnyi gondolkodás után kiáltottak így fel az alkotók, mert kizártnak tartom, hogy az alapötlet kiterjesztésén ennél többet agyaltak volna a forgatás előtt. És ez a forgatás valóban egy (ma már nem működő) börtönben, a Joliet Correctional Centerben zajlott - ugyanott, ahol a legendás Blues Brothers film eleji zárkából kiengedős jeleneteit is felvették. De mindössze ennyi (és egy betétdal) a kapocs a két darab közt: a Gyerünk a börtönbe! minőségben inkább a béka seggéhez van közelebb.
Börtönös filmekből akad azért bőven, magam is egy terjedelmes toplista készítése alkalmából kerítettem sort többek közt erre a darabra is. És mivel sok van belőlük, előfordul, hogy egy-egy történetelemet több különböző alkotásban is ellőnek. Azaz léteznek börtönös filmekre jellemző klisék és ugye ha vannak klisék, akkor lehet parodizálni is őket. Nos, a Gyerünk a börtönbe! esetében is valami ilyesmivel próbálkoztak meg, csak egy apróságot elfelejtettek: kihagyták a képletből a humort...
John Lyshitski egész fiatalon a bűn útjára lépett. Nelson Biederman III bíró úgy gondolta, hogy az ilyen huligánoknak, mint főszereplőnk a rácsokon túl van a helye, így John eddigi élete nagy részét több kisebb részletben ott töltötte. Sokadszorra szabadulván bosszút esküszik a bíró ellen, akiről viszont megtudja, hogy idő közben elhalálozott. Főhősünk csak addig csügged, amíg kiderül számára, hogy helyét fia, Nelson Biederman IV vette át, így jobb híján rajta áll bosszút: börtönbe juttatja, hogy megízleltesse az egyébként is arrogáns köcsöggel, milyen bezárva lenni az amcsi igazságszolgáltatásnak hála...
A felvezetés laza 10 perccel hosszabb az indokoltnál, de kénytelenek voltak elnyújtani, hiszen a játékidő még ezzel együtt is csupán a 84 percet karcolja - érezhetően nincs kidolgozott sztori, csak egy elgondolás, ami mentén levezényelték a filmet. A legnagyobb baja ennek a felvezetésnek azonban még csak nem is a hossza, hanem az, hogy konkrétan egy darab poént lőnek el benne (egy Yoko Onosat), de azt is teljesen rossz ritmusban, így könnyen lemaradhatunk róla, ha nem figyelünk eléggé.
Már abban is látszik a lustasága a készítőknek, hogy csomó helyen alkalmazzák a narrálást, ott is, ahol rohadtul nem hiányzik. A narrátor jó dolog tud lenni (lásd Morgan Freeman esetét A remény rabjaival), ha normális, lényegre törő szöveget (vígjátéknál mondjuk a "viccesség" is kritérium) írnak neki, nem pedig unalmas statisztikákkal meg börtönös érdekességekkel tűzdelik tele. Ha meg épp nem számadatokkal traktálják a nézőt, akkor pedig arra használják a mesélőt, hogy segítségével áthidalják az amúgy 2-3 jelenettel bemutatható fontos sztorirészleteket.
A börtönben vannak melegek. A melegek meg akkor igazán viccesek, ha kopasz, nagy darab állatok játsszák, akik csak egy kicsi gyengédségre vágynak. Mert nem az erőszak a lényeg, hanem az udvarlás... Értitek, "humor". Ez egyébként egy visszatérő, finoman szólva is rohadtul agyonhasznált eleme a filmnek. A végén már egyfajta pavlovi reflex alakult ki bennem, ugyanis ezeknél a jeleneteknél rendre ugyanazt a viccesnek szánt erotikától fűtött zenét használták.
A mindig remek Michael Shannon itt csak egy kisebb szerepet kapott, azt is túljátszotta sajnos, mert az volt a karakter poénforrása, hogy ő mennyire kegyetlen. A főszerepet Dax Shepard és Will Arnett játsszák. Előbbi karakterét elfelejtették viccesre írni, utóbbi pedig elképesztően bénán adja elő a poénjait. Chi McBridenak is annyi volt a dolga, hogy legyen gyengéd és romantikus, mert mint már említettem, az vicces egy benga nagy kopasz négertől. A többi mellékszereplőnek is maximum 1-2 jó pillanata akad.
A Gyerünk a börtönbe! egy nyögvenyelős vígjáték, aminél egyáltalán nem használják ki a benne rejlő lehetőségeket. Egyedül talán a végső csattanóra tudom azt mondani, hogy nem rossz ötlet, de csak hogy abba is belekössek: látni lehetett előre, mert nem is próbálták finoman rávezetni a nézőt, hanem egyenesen az arcunkba nyomták, hogy mi fog történni. Kevés vígjátékon lehet ilyen keveset röhögni, pedig még nem is mondanám kifejezetten szánalmas próbálkozásnak, mint mondjuk a Szülői felügyelet nélkült.
