A western műfaja sajnos halott. Még a 90-es évek elején megpróbálták feléleszteni, de aztán Eastwood és Costner lelkesedése is alábbhagyott. Most már örülhetünk, ha évente kijön egy, jobb esetben két ilyen zsánerű film, ami lássuk be: nem sok. Épp emiatt nagyon tud lelkesedni a magamfajta ember, ha egy újabb darabbal jelentkeznek Hollywoodban (vagy esetleg Ausztráliából, mint ahogy azt John Hillcoat tette 2005-ben az Ajánlattal). Azonban mivel az Appaloosa nem részesült egyértelműen pozitív fogadtatásban, végül nem mertem nekiülni.
Most viszont más a helyzet: szent küldetésem felhajtani a legjobb westerneket és a "változatosság gyönyörködtet" elve alapján próbálok nem csak a múlt század közepe táján megjelent darabokat levadászni, úgyhogy végül adtam egy esélyt Ed Harris filmjének (mert hogy nem csak a főszereplőt alakítja, hanem egyben rendezte is az Appaloosát). A végeredmény pedig: hát... So-so. Nincs igazuk a fanyalgóknak, de kicsit döcögős ez a sztori ahhoz, hogy olyan magasságokba emelkedhessen, mint a Börtönvonat Yumába, vagy a Félszemű.
Appaloosa városának sheriffje és két segédje eltűnik, miután meglátogatták a város határában élő kiskirályt, Randall Bragget (Jeremy Irons). A helyiek vezetői félelmükben felbérlik Virgil Colet (Ed Harris) és segítőjét, Everett Hitchet (Viggo Mortensen) hogy tegyenek rendet Appaloosában. Cole teljhatalmat kap és hamarosan már tanút is szerez Bragg ellen. A férfit elítélik, de az emberei kiszabadítják, szóval kezdetét veszi a hajtóvadászat. Mindeközben Cole is megváltozik Appaloosában: feleséget szerez (Renée Zellweger személyében) és letelepedne, ami egyúttal a végét is jelenti Hitchcsel folytatott munkakapcsolatának és barátságának...
A nyitójelenet rögtön elvette a kedvemet: a helyi sheriffet két társával együtt lelövik. Pont. Közben Jeremy Irons próbál gonoszan nézni, meg minden, de valahogy ez az egész annyira műbalhé volt, hogy fogtam a fejemet. Főleg annak fényében ciki mindez, hogy az ezt követő két órában nyoma sincs Bragg forrófejűségének, sőt: ezt követően próbálják úgy beállítani, mint valami agyonművelt gentlemant... Mintha két különböző embert látnánk a vásznon. A film alapjául szolgáló regényben nyilván ez jobban működött.
A helyi békebírónak kinevezett Virgil és helyettese érkezése azonban már nem csak vagány szeretne lenni, hanem valóban az is. Magabiztosságuk és ravaszságuk egész jól be van mutatva. Mint ahogy a kinézetükre sem lehet panasz. Harris nagyon ügyelt az apróságokra, mint például hogyan kell helyesen használni a kezükbe adott lőfegyvereket, vagy hogy a cowboyéletnek arrafelé velejárója az is, hogy az ember arca a kalap karimájának alakjában sül le és lesz tiszta kosz. Viccesen, de legalább hitelesen néznek ki.
Aztán megint jön a fekete leves: Allison French (Zellweger) érkezésével átvált dögunalomba a show. Virgil csapja neki a szelet, de olyan hiteltelen a hirtelen jövő kapcsolatuk bemutatása, hogy ismét fejfoghatnéka támad az embernek. Most azonban kivételesen mindennek jó oka volt, bár a férfi motivációval továbbra sem törődnek túl sokat. Zellweger ellentmondásos karaktere, ha nem is szimpatikus, de legalább kifejezetten érdekessé teszi a westernekben egyébként általában baromira elhanyagolt nőfigurát.
Valamennyi szokásosnak mondható motívum feltűnik: sheriff, indiánok, mulatók, bűnöző üldözése a prérin és persze a jól megérdemelt pisztolypárbaj. Utóbbira sajnos nem Appaloosában kerül sor és talán kicsit ki is lóg a sorból: mert az addig a megfelelő helyezkedésre és taktikára kényesen ügyelő páros egy szemtől-szembe konfrontációra vetemedik kétszeres túlerő ellen úgy, hogy nekik még fedezékük sincs, ellentétben az ellenfeleikkel. A végeredmény persze a modern westernek alapszabályát (legalább sebesüljön meg a főhős) nem rúgja fel, de maga a tűzpárbaj erősen kilóg a filmből.
Jeremy Irons játszik egyedül kicsit erőltetetten, vagy legalábbis az ő figurája az egyetlen olyan, amin még elég sokat kellett volna dolgozni, hogy emlékezetes főgonosz váljon belőle. Így viszont csak egy unszimpatikus, pénzért mindent megkapó senkiházi marad... Allison pedig - akárcsak Appaloosa polgárai - megidézik egy régi klasszikusban, a Délidőben szép lassan kialakuló helyzetet, a vadnyugat lakóira jellemző szellemiséget: mindegy, ki uralkodik rajtunk, a lényeg az, hogy a lehető legrátermettebb legyen az a valaki... Összességében nem rossz film az Appaloosa, csak épp modern western létére semmi emlékezetessel nem szolgál.
