Azt hiszem, hogy Sergio Corbuccit egy valamire való Bud Spencer - Terence Hill rajongónak nem kell bemutatni - ahogy egy valamire való spagettiwestern rajongónak sem. A Django megvan? Oké. Kétségkívül a legerősebb éve volt az olasz mesternek 1968, amikor két időt álló darabot is összehozott: A halál csöndjéről már áradoztam egy sort, miután láttam teljesen beleszerelmesedtem, most pedig A zsoldosról is egy hasonlóan pozitív vélemény fog következni, még ha nem is tartom olyan zseniálisnak, mint az előbbit.
Franco Neroval ismét együtt dolgoztak a Django után és bár híresnek mondható a Corbucci-Nero páros, együttműködésük mindössze három filmig tartott. De micsoda három filmig! Bátran ki merem jelenteni, hogy ha nem számítjuk Leone mester remekműveit (amik minőségben egy szinttel rávernek minden másra), élvonalbeli spagettiwesternekkel van dolgunk. Ráadásul a Djangoval ellentétben itt Franco Nero egy igazán remek színészi játékkal lepi meg a nézőt, ami nem csak abból áll, hogy szótlanul néz a nőket igéző szép szemeivel...
Az 1900-as évek eleje, Mexikó. A polákot (Franco Nero) egy testvérpár felbérli, hogy segítsen elszállítani Mexikóból az Államokba egy nagy rakás ezüstöt. Odaérvén azonban csak hullák és egy csapat bandita fogadja, élükön Paco Romannal (Tony Musante). Főhősünket majdnem megölik, de a katonaság közbelép, így Paco végül kénytelen a polák segítségét kérni, hogy kijussanak a szorult helyzetből. Együttműködésük gyümölcseként szép lassan komoly szálkává válnak a forradalom ellen küzdő mexikói kormány szemében...
Az alapfelállás A jó, a rossz és a csúfra hajaz, itt is megtalálható mindhárom alapkarakter: a polák egyértelműen egy Blondie utánérzés, Paco Tucora hajaz, míg a történet ismertetésében nem említett, mert sajnos durván alulhasznált Curly (Jack Palance) pedig Angel Eyes megfelelője. Lehet azon vitatkozni, hogy most akkor ez egy ennyire nyilvánvaló nyúlás-e, vagy csupán a véletlen műve, de az biztos, hogy annál a westernnél, amelyik a világ legjobbjára emlékezteti a nézőjét, nagy gond nem lehet.
A vadnyugat engem mindig is jobban érdekelt, mint Mexikó, de A zsoldos alkotóinak mégis sikerült ezt a nagyon hasonló, mégis alapjaiban más világot számomra érdekfeszítően bemutatniuk. Az olasz szerzők amúgy is mindig rajongtak a forradalom témájáért (az a fránya politika...) és mivel az a XIX. század végi USÁban nem nagyon volt, a történeteiket kicsit délebbre és időrendben kicsit későbbre helyezték. Ráadásul ott is latin nyelvet (spanyolt) beszélnek, ami mégiscsak közelebb áll az olaszhoz, mint az angol.
Nagyszerűen bontják ki a bimbódzó forradalmat és a rövid ideig tartó, mégis nagyon gyümölcsöző együttműködését a párosnak. Akadnak faxa akciójelenetek is dögivel, bár egyik másik esetén azért nagyokat néztem: nem hinném, hogy kifizetődő taktika egy autó elejére robbanószert rakva egy csapat lövöldöző katona ellen vezetni azt... Egy kóbor golyó és máris kész a tűzijáték. No de a bodycountra, csakúgy mint a jó öreg Django esetében most sem lehet panaszunk.
Curlyről már írtam, hogy sajnos nem nagyon használják, pedig éppenséggel egy akkorra már 2x-es Oscar jelölt színészt sikerült megnyerniük a szerepre. Jack Palance még ezt a nevetségesre dauerolt hajú antagonistát is képes félelmetesség tenni, ami nem volt kis feladat ennyire kurta vásznon töltött idővel (a bemutatkozó pókerparty kegyetlenül király). De a másik két főszereplő is egészen emlékezetesre sikeredett. Tony Musante zseniális mosolyával és mozgáskultúrájával hitelesen, de valahol mégis parodisztikusan formálja meg Pacot.
Franco Nerot pedig felismerni sem egyszerű: rohadt menő szakálla van, ahogy rohadt menő az is, hogy a lehető legkülönbözőbb helyeken gyújtja meg a gyufáját, legyen az egy bandita álla, vagy egy nő melle. Ellentmondásos karaktere (nem egyszer trollkodni sem rest) örökre bevésődik mindenki agyába, aki látta ezt a filmet. Szóval mindenkinek melegen ajánlom, ha még nem látta: akadnak poénok is benne, de itt inkább a karakterek, a látvány és a nagyszerűen megteremtett hangulat a lényeg.
