Miután a Délidő nagy sikert aratott és nem mellesleg a Ben Wade és a farmer sem okozott csalódást, a neves westernrendező Howard Hawks úgy döntött, hogy ő is megcsinálja a saját verzióját. Visszatér egy kicsit a pozitívabb szemléletű westernekhez, persze kellően a maga (és John Wayne) látásmódjára szabott darabbal. Ez lett a Rio Bravo, amiben egy nyamvadt folyót sem látni, ellenben közeli rokonság mutatható ki közte és a fent említett két mestermű között.
Nem csak azért, mert ez a film is egy rohadt jól sikerült, végig magas feszültséggel szolgáló darab, hanem maga az alaptörténet is hasonló: a főhős egymaga, vagy egy kicsi csapattal karöltve kényszerül szembeszállni a túlerővel. Nem azért, mert nincs más választásuk, hanem azért, mert ezt érzik helyesnek. Ami pedig az eltérő látásmódot illeti... A John Wayne által megformált seriff igyekszik a westernek történetének legtökösebbje lenni: nem könyörög senkinek, meg sem próbál segítséghez folyamodni, mert "egy igazi férfi nem tesz ilyet".
A helyi kiskirály öccse egy kis dulakodás közben lelő egy fegyvertelen embert. A seriff (John Wayne) rögtön intézkedik és börtönbe zárja: 6-7 napig kell ott tartani, amíg meg nem érkezik a bíró Rio Bravo városába. De kemény időszak lesz, mert a bátyja biztosan nem fogja hagyni, hogy fellógassák a testvérét. Az emberei lesben állnak és csak arra várnak, hogy a törvény emberei hibázzanak. John Chance seriff pedig csak két emberre számíthat: egykori helyettesére, az alkoholista Ficsúrra és egy falábú öregemberre...
Quentin Tarantino egyszer azt nyilatkozta, hogy mielőtt összejönne egy lánnyal, megnézeti vele a Rio Bravot és ha nem tetszik neki, akkor felejtős a dolog. A mesterről köztudott, hogy komálja a spagettiwesterneket, ellenben ez a film a lehető legtávolabb áll azoktól: klasszikus, amerikai értékrendet közvetítő darab, amiben a jók nagyon jók minden emberi gyarlóságuk ellenére, ugyanakkor esélytelennek tűnnek, a rosszak pedig nagyon rosszak, nagyképűek, ráadásul túlerőben is vannak.
A nyitóképsorok rögtön felcsigázzák a film iránt az érdeklődést: percekig egy szó sem hagyja el a szereplők száját. Persze nem kell Vérző olaj-szerű magasságokban gondolkodni, de van abban valami plusz felspannoló erő, ha a nézőnek a tekintetekből, testtartásokból és apró mozdulatokból kell kiolvasnia, mi is történik éppen. Az alaphangulatot tehát rögtön megkapjuk és a feszültség a több, mint két órás játékidő nagy részében nem is hagy alább.
Néha igaz kicsit túlzásba viszik a danolászást, de ez érthető, hiszen két dalospacsirtát is sikerült szerződtetniük a főbb szerepekre. Dean Martin és Ricky Nelson szép hangjukkal és hűvös tekintetükkel voltak hivatottak becsalogatni a tinilányokat is a moziba és a bevételi adatok alapján nem csinálták rosszul a dolgukat. Az egyik dalt egy korábbi John Wayne-Walter Brennan-Howard Hawks filmből, a Vörös folyóból kölcsönözték, ehhez írtak új szöveget Dean Martinék.
Az aláfestő zene egyébként egész pofás, az említett Vörös folyót is jegyző, 4 Oscar-díjas Dimitri Tiomkintól nem is várhatunk mást (bezzeg ő nem volt komcsi Wayneék szemében :D). Hozzáteszem, semmi kiemelkedő, nem dúdolgatja az ember még napokkal később is (mint mondjuk a szintén Tiomkin-szerzemény High Noon-t), de a feladatát hibátlanul teljesíti: "aláfest".
Walter Brennan zseniális a szerepében, nem hiába tartották a világ egyik legjobb karakterszínészének. Kapott egy nagyon jó magyar szinkronhangot is Képessy Józseftől: egyszerűen minden egyes jelenete, minden megszólalása vicces. Wayne a főszerepben nem ér fel Gary Cooperhez, de egyáltalán nem rossz. A végső lövöldözés adhat okot némi fintorgásra, lévén túlságosan egyoldalú és nem különösebben izgalmas, ellenben az odáig vezető úton egy percig sem unatkozik az ember. John Wayne egyik legjobb filmje, amihez készült két ~remake is (El Dorado, Rio Lobo), szintén a Herceg főszereplésével, Hawks rendezésében (egyesek trilógiaként tekintenek rájuk).
