Sophia Coppola Lopom a sztáromja mellett a Csajok szabadon volt a tavalyi másik olyan komoly(nak szánt) film, amit aktualitása miatt az átlagosnál kicsit nagyobb figyelem kísért. De végül egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Legnagyobb bánatunkra - teszem is hozzá gyorsan. Mert igenis jó lett volna, ha születik legalább egy olyan film, ami hihető és egyben szórakoztató képet fest a mai tinédzsertársadalomról, ami képes bemutatni és kritizálni is azt.
Coppola műve kicsit unalmas és kicsit gyenge a történetben. Harmony Korine (ez egy csávó!) Spring Breakerse pedig rohadt unalmas és rohadt gyenge a történetben. Most jön az, hogy nyilván én nem értem a művészetet, de erre csak azt tudom válaszolni, hogy ez nem művészet, mert ez pontosan olyan "film", amit egy vak vízicickány is össze tudna ugyanígy hozni. Felsorolni is kevés, mennyi irritáló és amatőr(!) dolog található ebben a 94 perces szösszenetben...
Pedig az alapszituáció remek: adva van négy rosszkislány, akik a tavaszi szünet alatt lazulni szeretnének egy pöppet. Csakhogy elfogy a pénzük, ezért gondolnak egyet és kirámolnak egy étkezdét, annak minden vendégével együtt. Az így összegyűlt pénzből már jobb helyre (egy floridai beachre) is eljutnak, ahol elpartyzzák a maradék eszüket is és végül a sitten kötnek ki. De szerencséjükre (?) egy helyi gengszter-rapper-életművész, Alien kifizeti értük az óvadékot és a szárnyai alá fogadja őket...
Ez a film bűn rossz. Büntetni lehetne vele. Ha Az acélember kapcsán zavart, hogy a marketingje mást ígért, mint amilyen végül maga a film lett, akkor itt a hajad fogod tépni. Korine néha-néha már David Lynchnek hiszi magát, annyira elborult módon mutat be néhány jelenetet. A megírt párbeszédek rém ostobák (bár valahogy így képzelhetőek el a szavai azoknak az embereknek, akikről ez a film szól), de még csak nem is ez a legidegesítőbb az egészben.
Hanem a redundancia. Néhány szót agyonhasználnak, mintha az a karakter szavajárása lenne, aztán, mintha sosem hallottuk volna tőle, úgy felejtődik el. Egy-egy mondatot 4-5x megismételnek a szereplők, mintha azok a különböző felvételek végeredményei lennének, csak a rendező nem tudta volna eldönteni, hogy melyiket tartsa meg, ezért inkább belepakolta mindet. Ugyanez a helyzet a képekkel: teljesen random vágja be néha-néha a partyzó fiatalokat egy-egy jelenetbe.
Az egész olyan, mintha a felvétel közben egy munkás átsétált volna a kamera előtt, de mivel csak utólag vették észre, inkább addig, amíg a kamera előtt flangál, inkább bevágnak más képsorokat... De a képi világnál azt a bizonyos biztosítékot a színhasználat verte ki: egy sárgán felvett jelenet után egy kék, aztán egy piros, majd egy zöld, utána pedig egy lila - mindezt úgy, hogy összefüggő szöveg megy épp alatta, tehát semmi nem indokolja ezeket az otromba színváltásokat.
Az operatőr minden forgatási napon dobott egyet a kockával és attól függően, hogy hányas szám jött ki, olyan szűrőt tett fel a kamerára. A vágó meg kapott az alkalmon és elhatározta, hogy ő bizony gyorsan villogó képsorok nélkül is megpróbálkozik az epilepsziás roham előidézésével a kényesebb mozinézőknél. Egyébként a vágásoknál is a teljes randomizáció figyelhető meg. Egyszerűen szörnyű, amit ez a film művel a nézőjével. A stáb amúgy a kelleténél lényegesen többször látszódik napszemüvegekből, vagy épp a buszról visszatükröződve, szóval még erre sem fordítottak nagy gondot...
A színésznőket nem illeti dicséret, ez egy nagyon gyenge próbálkozás volt a részükről, hogy kitörhessenek a szende szűzlány skatulyából. Selena Gomez 12-nek sem néz ki és annak ellenére nem illik hozzá ez a szerep, hogy ő lényegesen visszafogottabb volt a többieknél. Erre még a hajszín is rásegített: egyedüli feketeként az ő feladata volt aggódni, hogy a festett szőke barinőkkel éreztesse, hogy azért nincs minden rendben azzal, amit csinálnak...
Vanessa Hudgens mintha folyamatosan be lenne narkózva (akkor is, amikor a szerep ezt nem kívánja meg), idétlenül vigyorog és vihorászik - de ez legalább hiteles tőle. Harmony Korine kénytelen volt bevetni a feleségét teljes mellbedobással, mert a statisztákon kívül csak őt láthatjuk félpucéran - a többi színésznőnek nyilván kevés volt a gázsi egy ilyen jelenethez. James Francot illeti egyedül komoly dicséret, ő valóban nagy átalakuláson ment keresztül és egy felszínes, mégis érdekes figurát hoz.
A Spring breakers nem csak unalmas, hanem idegesítő is: az agyonhasznált narráció, a fura telefonos beszélgetések (most komolyan, ki beszél így az anyjával?) és a film végi bedurvulást mind-mind tovább rontja az összképet. Utóbbinál még a Bosszúállók csatajelenete is hitelesebb, pedig abban űrlények küzdenek szuperhősökkel, itt pedig két lány mészárol le egy hadseregnyi keményfiút 2 szem pisztollyal, előre haladó, egyenes vonalú, egyenletes mozgással...
