A Sergio Sollima trilógia záródarabja a spagettiwestern műfajban; A Számadás és a Faccia a faccia után ezzel a filmmel búcsúzott az olasz rendező a zsánertől. Sajnos a három közül ez lett egyben a leggyengébb is, de azért olyan nagy minőségi romlással nem kell számolunk. Itthon sajnos eléggé nehézkes beszerezni, a hazai forgalmazásban a mester eggyel korábbi filmjéhez hasonlóan ez sem jelent meg. Sebaj, hiszen a műfaj szerelmesei úgyis megtalálják a kiskapukat...
Cuchillo visszatér, bár szerintem valami olyasmi történhetett csupán, hogy a kész forgatókönyvben átírták a főszereplő nevét és pár helyen beleírtak egy kis késdobálást, mert egyébként ennek a Cuchillonak nem sok köze van a Számadásban megismerthez. De visszahozták, sőt, ugyanúgy Tomas Milian játssza, hiszen annak ellenére, hogy Lee Van Cleef mellett csak mellékszereplő volt, óriási népszerűségre tett szert, így adta magát a dolog, hogy egy újabb filmben tovább folytassák a kalandjait.
De ez a Cuchillo nem olyan eszes. Ez a Cuchillo nem olyan tökös. Ez a Cuchillo menekül, meghunyászkodik és szinte sosincs a kezében az irányítás. Igaz továbbra is eszméletlenül jól bánik a késsel (nomen est omen, ugyanis a Cuchillo spanyolul kést jelent) és néha sikerül villantania is, de be kell látni: a főszerep nem neki való. Karakteres ember, nagy dolgokra hivatott, de magától nem tenne semmit, hiszen remekül megvan az ő kis félig-meddig törvényen kívüli világában.
A sztori 3 millió dollár körül forog. Cuchillo jó szokásához híven börtönbe kerül, mert csak (de tényleg). Ott találkozik egy nagyon veszélyes emberrel: egy költővel, aki 100 dollárt fizet neki, ha a szabadon bocsátása előtt megszökteti és elkíséri Texasba. Út közben azonban banditák támadják meg őket és a Burton Cityben elrejtett 3 millió dollár titkát a haldokló költő Cuchillora bízza, akit ezután mindenki el szeretne kapni: egy fejvadász, valami pinkerton-félék, a banditák és főhősünk nője is, bár ő egészen más okból kifolyólag. Ő ugyanis azt szeretné, ha ez a szélhámos végre feleségül venné...
Az elcsépelt spagettiwestern felállás itt is adott: egy mexikói és egy gringó összeáll, hogy se veled, se nélküled kapcsolatból mindketten előnyt kovácsoljanak. A mexikói forradalom most tényleg csak a háttér, tettekkel nem, csak szavakkal mutatják be az ottani helyzetet. Sollima most is jó nagyot hajít azzal a bizonyos kockával, ami megállás nélkül pörög egyik oldaláról a másikra, így a 2 órás játékidő alatt sosem unatkozunk. Kiszámítható is, meg nem is, de az biztos, hogy szórakoztató, amit látunk.
De mint már említettem, Cuchillo karaktere gyengécskére sikeredett. Ez most nem Tomas Milian hibája, bár hozzáteszem, hogy ő aztán tényleg bénán, durva akcentussal beszélt angolul, de másba nem nagyon tudok belekötni. A csibészes mosolyt hiányoltam, mert ennek a karakternek szerintem az jól állt volna, különösen azoknál a jeleneteknél, amikor a jövendőbelijével civakodnak arról, hogy most már tényleg ideje lenne letelepedni valahol...
Donald O'Brien az ügyeletes nem mexikói karakter. Jól áll neki a szerep, jól is alakít és szerencséjére az ő figurája sikeredett a legsokoldalúbbra a forgatókönyvben is. Egyszerre higgadt és bátor, egyszerre szívtelen és lelkiismeretes. Különösen az tetszett, ahogy a végjátékban, a nagy lövöldözés előtt viaskodik saját magával éjszaka, a kiürült városban, ahol ketten Cuchilloval várják, hogy a banditák rajtuk üssenek. De a szereplők jellemének folyamatos változtatása Sollimának már a Faccia a facciában is remekül ment.
A zenéje dallamos, de hamar felejthető. A története csavaros, de hamar felejthető. A karakterek változatosak, de hamar felejthetőek. Jobb lett volna, ha Sollima nem ezzel a filmmel mond búcsút ennek a zsánernek. Nem rossz, de mivel a három westernje közül (még ha nem is sokkal, de) egyértelműen a leggyengébb, így óhatatlanul is húzza a száját az ember. Azért az a szélmalmos jelenet nem volt rossz :)
