Tavaly ősszel a hazai mozikban is látható volt Denis Villeneuve zseniális filmje, a Fogságban, amit végül méltatlanul mellőztek az Oscaron. Egyedül szegény Roger Deakins operatőr kapta meg a 11. jelölését, pedig lett volna még mit elismerni azon a filmen. Ami pedig engem illet: örülök, hogy a Fogságban ráirányította a figyelmemet a kanadai származású rendező munkásságára. Így idén "várós" film lett az Enemy, valamint bepótoltam a mai bejegyzés témáját is, amiről eddig mindenki ódákat zengett.
És ha én ódákat nem is fogok zengeni a filmről, mindenképpen egy nagyon erős atmoszférájú, kiválóan megrendezett és megírt darabnak tartom a Felperzselt földet, amit egyébként Villeneuve nem csak rendezőként, hanem íróként is jegyez és ami pár éve versenyben volt a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjáért, amit végül a dánok nyúltak le előle. Merthogy kanadai film lévén elsősorban franciául, jórészt a közel-keleten játszódó film lévén pedig néha arabul beszélnek benne.
A cselekmény két szálon fut. Az egyikben a hetvenes években egy vallási háború kellős közepén követhetjük nyomon a keresztény Nawal Marwan életét, aki árvaházba adott fiát keresi és aki megelégelvén az értelmetlen népirtást fellép a sajátjai ellen, amiért börtönbe zárják hosszú időre. A másikban pedig az ő végrendeletét teljesítő, Kanadában élő kétpetéjű ikrei próbálják felkutatni elveszett testvérüket és apjukat. Nem is sejtik még, hogy milyen bonyolult ügybe csöppentek és talán jobb lenne, ha nem ismernék meg édesanyjuk múltját...
Azt nem lehet felróni Villeneuvenek, hogy elkapkodná a dolgokat. Lassan, de biztosan építkező film a Felperzselt föld, ami miatt lehet, hogy sokan feladják út közben, pedig higgyétek el: érdemes végignézni. A rendező zseniálisan keveri a kártyákat, noha belecsúszik a vége felé egy olyan jelenetsor, ami a néző gyanúinak elaltatására szolgál, szándékosan megbolondítva vele a kronológiai sorrendet. Ehhez ugyan nem hasonló, de rokonítható módon vezette félre a nézőt a Fogságbanban is...
Ezért persze lehet haragudni a mesterre, de titkon úgyis azért nézzük az ilyen típusú filmeket, mert szeretnénk "átverve lenni". Nem szeretnénk kitalálni, hogy hová fut ki az egész, fokozatosan akarunk rájönni az apróságokra, de csak pont annyira, hogy a saját elméleteinket legyárthassuk a félinformációk alapján. Mert tudat alatt a katarzisra vágyunk. Titkon abban reménykedünk, hogy a film végeztével tátott szájjal bámuljuk a stáblistát és csak annyit legyünk képesek mondani, hogy "aztak*rvaéletbe!"
A Felperzselt föld szerintem megadja ezt a ritka élményt. Lehet, hogy az első egy órában elaltat, lehet, hogy a szálakat az elején még kicsit nehezebb követni, mint ahogy azt a rendező úr gondolta, de a lényeg az, hogy érdemes. Meg egyébként is érdekes látni, hogy mennyi szörnyűséget követtek el azok az idióták Isten meg Allah nevében és hogy milyen hatása volt ennek a háborúnak az egyszerű emberek sorsára, az olyanokéra, akik csak élni szerettek volna békében.
A színészek javarészt a hollywoodi terméshez szokottak számára ismeretlenek. Lubna Azabal nevét érdemes kiemelni, hiszen azon felül, hogy ő kapta a leghálásabb szerepet (gyermekét kereső anyuka, bebörtönzött anarchista), ő az, aki lehengerlő játékával emlékezetessé teszi a filmet. Nagyon jól át képes adni a tőle fiatalon elvett gyermeke utáni sóvárgást, a dühös nő harciasságát és a hosszú időre börtönbe zárt fogoly elkeseredettségét és megőrülését.
Egy kemény dráma, egy szívbemarkoló történet és egy hatalmas nagy koppanás a betonon a film végeztével. Így tudnám leírni a legkönnyebben a filmet. A filmet, amiről ódákat nem zengek, de bátran tudom ajánlani azoknak, akik nem egy látványorgiára (nem mintha azokkal bármi gondom lenne), hanem valami komolyabbra kíváncsiak. Villeneuve legújabb filmje, az Enemy pedig még feljebb került az "idei év legígéretesebb filmjei" listámon...
