"Ezen ríni fogsz!" - hangoztatja mindenki, és lám, nagyjából igazuk is van, hiszen magam is elmorzsoltam pár könnycseppet a film nézése közben. Bár mivel én ilyen szempontból könnyen manipulálható vagyok, talán mégsem akkora nagy dolog, hogy a Csillagainkban a hibának csak ennyire futotta. Egy picit csalódnom is kellett, hiszen ettől a filmtől egy százaszsepi elfogyasztását vártam, de sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. A film producereinek a reményeit azonban igen.
12 millió dolcsiból csak az USÁban 120 millió? Szerintem azóta is azon törik a fejüket, hogyan lehetne valamiféle folytatást csinálni hozzá (én már most félek egy prequeltől), de annyi bizonyos, hogy egy újabb adag lavinát fog elindítani ez a páratlan siker a tengerentúlon: jönnek a haldokló szerelmes tinikről szóló siratóénekek! Már most megkaptuk az első adagunkat a Ha maradnék személyében, bár ez még olyan korai, hogy semmiképp nem gyanusítanám meg ripoffolással.
Rákos tinik. Róluk szól ez a film. A szimpátia így már az első pillanatban megvan, hiszen amint arra a cím is oly találóan, egy kifordított Shakespeare idézettel utal: nem ők tehetnek a bajukról, ráadásul jól megszívták, mert nem élhetnek teljes életet, és azt sem túl sokáig. Főhőseink Hazel és Gus, akik egy terápiás gyűlésen ismerkednek össze, egymásba habarodva szinte azonnal, és másfél óra játékidőt várva az első csókra... Közben jófejek, szenvednek, és... nem árulom el, de úgyis kitaláljátok.
A téma roppant fontos, sajnos mindig aktuális marad, így igazából sokkal égetőbb kérdés az, hogy miért nem készült már korábban száz ehhez hasonló, épkézláb film rákos tinikről? Az egyetlen, amit hirtelen fel tudok idézni magamban, az a Séta a múltba 12 évvel ezelőttről, ami annak ellenére, hogy a romantika rettegett ellensége, Nicholas Sparks regénye alapján készült, meglepően jól sikerült. A témában én minden hibája ellenére a mai napig etalonnak tartom (igen, azon simán lehet sírni), és sajnos ezen a Csillagainkban a hiba sem változtat, noha az előzetesek alapján ezt vártam tőle.
A téma roppant fontos, sajnos mindig aktuális marad, de kérdem én: akarok én ilyesmiket nézni? Akarok azon agyalni, hogy mivan, ha egy napon elmegyek a dokihoz, és kiderül, hogy X hónapom van hátra? Megválaszolom: nem szeretnék ráeszmélni, gondolkoztam már ezen eleget, és be kellett látnom, hogy az ilyesmi kifejezetten káros hobbi - néha jobb tudomást sem venni a dolgokról, mint beledepizni abba a sok "mi lesz ha"-ba. Szóval köszönöm, de inkább nem szeretnék belegondolni.
A téma roppant fontos, sajnos mindig aktuális marad, éppen ezért mindig lesznek olyanok, akik tudnak az ilyen típusú filmekhez kapcsolódni. Ezt egyfajta mutualista kapcsolatként tudom elképzelni filmesek és nézők részéről: előbbiek pénzt keresnek, utóbbiak számára pedig valamiféle terápiaként szolgál a hasonszőrű produkciók megtekintése - és csak egy mozijegy az ára, ami roppant olcsó megoldásnak számít. Szóval a szűkebb értelemben vett célközönség szempontjából kifejezetten jó dolog tud lenni a hasonló darabok létrejötte. Főleg, ha minőségben is hozzák legalább ezt a szintet.
Mert bár nem folyt ki egy liter könnyem a film nézése közben, meglepően lekötött, még a felettéb (és indokolatlanul) hosszú játékideje, és a viszonylagos cselekménytelensége ellenére is. Az biztos, hogy John Green (a regény írója) és a film két forgatókönyvírója mesterien tud szimpatikus karaktereket megalkotni pár egyszerű ecsetvonás segítségével. Klasszikus értelemben vett antagonista így nincs is igazából (nincs például a két szerelmes közé álló rosszakaró), hiszen van helyette valami sokkal rosszabb...
A harmadik nagy problémám a lazára vágás és a kevés cselekmény mellett egyben a legkomolyabb is: KLISÉK! Méghozzá a rosszabbik fajtából. Főleg a film vége felé... Miért kellettek? Miért nem lehetett ügyesen leütni azt a labdát, ha már olyan szépen végigjátszották a meccset? Miért kell ennyire fantáziátlanul (pl.: előre megírt szöveg helyett fejből mondott beszéd) befejezni egy egyébként egyszerű, aranyos kis szerelmestörténetet? És ezen már Laura Dern érzelmes alakítása, a főszereplő, Shailene Woodley csodás játéka, vagy Ansel Ergort és a közte lévő kémia sem tudott segíteni. Kár. Pedig a dráma/poén arány is jól be lett lőve, pedig az aztán igazán nehéz feladat.
