Sokszor volt már szó ezen blog hasábjain belül is az USA "demokráciájáról", arról a teljes mértékben unszimpatikus világrendőr-szerepkörről, amire 50-100 éven belül hasonlóan durva történelmi korszakként fognak emlékezni, mint például a gyarmatosításokra (keményebb párhuzamot is tudnék hozni, de most inkább nem ütném le a labdát). A módszer kb. annyi, hogy amelyik országban értékes energiahordozókat/ásványkincseket találnak, ott a radikálisok pénzelésével anarchikus állapotokat hoznak létre, miközben szép lassan lenyúlják a szajrét...
De talán jobb, ha ebbe nem megyünk bele, ahogy maga a film sem teszi ezt. És milyen jól teszi. A rendező nem csinált mást, csak egy mocsok nagy zoom segítségével ráközelített a problémakör egy apró szeletére, és minden oldalról igyekezett bemutatni. Nem volt fontos, hogy mi az oka annak, hogy a jelenlegi helyzet kialakult, sem az, hogy mi lesz majd ezután, csak és kizárólag az számított, hogy a jelenlegi állapotokat bemutatva felnyissa pár ember szemét, mi is folyik a Guantanamo-öbölben.
Főhősünk Cole (Kristen Stewart), a katonacsaj, aki önként és dalolva jelentkezett a hadseregnél, hogy rendet tarthasson a mocsadék terroristákat rács mögött tartó, a demokrácia egyik legerősebb bástyáját képező fogolytáborban, ahol nem rabok, hanem őrizetesek vannak, ahol a nap 24 órájában ég a villany a cellákban és ahol nem azért kell percenként ránézni a bentlakókra, nehogy megszökjenek, hanem azért, hogy nehogy kinyírják magukat. Hamar rá kell azonban jönnie, hogy a világ nem fekete és fehér, és szép lassan összebarátkozik az egyik "bentlakóval", Alival (Peyman Moaadi).
Nem kell aggódni, a film nem szeretne ítélkezni. Nincs a végén hosszú monológ az igazságszolgáltatási rendszer megcsúfolásáról, sem arról, hogy mennyi ártatlant/kevésbé ártatlant/bűnöst tartanak embertelen körülmények között fogva. Nincs kimondva az sem, hogy ez így, ebben a formában nem helyes - arra a néző úgyis rájön majd magától. Végre! Egy film, ami nem néz hülyének. Ami nem próbál meg mindent a számba rágni (a Piton-hasonlat a határon mozog, de ügyesen szőtték bele), egyszerűen csak megmutatja, hogy miféle dolgok folynak (?) arrafelé.
Azért a kérdőjel, mert ugyebár nem dokumentumfilmről van szó (és egyébként még azoknak sem szabad feltétel nélkül hinni), szóval nyilván akadnak benne túldramatizált, "filmszerű" dolgok - mint például maga Cole karaktere, akihez valószínűleg még csak hasonló sincs a 'merikai haccseregben. Állítólag eredetileg férfinak szánták a főszereplőt, de szerintem akkor pont a legizgalmasabb és érdekesebb jelenetektől estünk volna el (pl.: a muszlim vallás nőkhöz fűződő viszonya elég erősen végigkíséri a filmet).
Na meg szegényebbek lennénk egy egész jó Kristen Stewart-alakítással. Mondom ezt én, aki nagyon nem szeretem a művésznő munkásságát, és nem csupán az Alkonyat-filmek miatt, hanem mert az általam látott eddigi filmjei még nem győztek meg engem az ellenkezőjéről. A fapofa most is kötelező elem nála (hiszen katonát alakít), de szerencsére több érzelmet produkál az arcán ez alatt a közel 2 óra alatt, mint amennyit megszokhattunk tőle. Nem tökéletes, de nagy előrelépés.
Aki viszont zseniális (de tényleg az), az Peyman Moaadi. Annyira jól nyomta, hogy másnap kénytelen voltam megnézni az alakítása miatt a már régóta halogatott Nader és Simint (azt is jól tettem). Ha nem ilyen kicsi film lenne, bizonyosan kapna kampányt a férfi mellékszereplők között, mert szinte minden megmozdulása mesteri a palinak. Az akcentusa vicces, a karakere élettel teli, át tudja adni mindazt, amit egy 8 éve a fogolytáborban raboskodó (bocsánat: őrizeteskedő) férfi érezhet. Legyen az öröm, bánat, őrület, stb...
Csak hogy mindenkinek világos legyen: a film nagy része egy cellafolyosón (Cole) és az egyik cellában (Ali) játszódik, többségében beszélgetésekből áll (ami eléggé meglepő egy, a látványtervezésből írás-rendezésre átnyergelő alkotótól), szóval sokan esetleg "unalmasnak" találhatják. De nem az. Egy sokrétű, emberi történet egy lehetetlen barátságról, jó színészi játékkal, és frankó párbeszédekkel megtámogatva. Több ilyen filmre lenne szükség.
U.I.: Ha most csinálnám a börtönös toplistámat, biztosan előkelő helyen szerepelne a Camp X-Ray.
