Feltételezem, hogy az olvasóim zöme már látta A remény rabjait. Nos, abban van egy öreg fószer, aki miután kiengedik a dutyiból, nem tud beilleszkedni a börtönévei alatt erősen megváltozott társadalomba (intézményfüggő lett), ezért aztán... Tudjátok... "Itt járt Brooks". Az őt alakító színészt James Whitmorenak hívták, pár éve hunyt el. És hogy miért fontos ez? Halála előtt kereken 50 évvel ugyanis letett egy olyan alakítást az asztalra, ami a mai napig megállja a helyét. De ne szaladjunk ennyire előre.
A Csatatérben egy újabb II. Világháborús filmet tisztelhetünk, ami viszonylag korán, a háború befejezése után 4 évvel készült. A forgatókönyvíró ráadásul maga is harcolt a háborúban, sőt, magában a filmben bemutatott csatában is, igaz nem a 101-es alakulattal. De még így is első kézből kapott információkkal és rengeteg valós háborús tapasztalattal van tele a forgatókönyv. És eltekintve néhány kifejezetten fáradt komikus pillanattól (mindig közbejön valami, mikor a főhős elkezdene kajálni), baromi jól sikerült munkával van dolgunk.
A sztori szerint a 101-eseket kivezénylik Belgiumba, Bastogne mellé a németek ellen. A csapat beragad a hatalmas köd miatt: hideg, téli idő van, az utánpótlás nem érkezik, fogytán az üzemanyag, a kaja. Próbálnak túlélni, de vigyázni kell, mert kémek garázdálkodnak mindenfelé. Olyanok, akik perfektül beszélnek angolul, tudják a titkos jelszavakat és eltökélt szándékuk, hogy szabotálják a Szövetségesek hadmozdulatait. A 101-eseknek viszont ki kell tartania, amíg a köd végre fel nem száll.
Kevés filmben örülnek úgy a napfénynek, mint a Csatatér végén, amikor végre felszáll az a rohadt köd. Bár az operatőri munkával komoly baj nincs, azért azt rögtön látni, hogy szinte mindent a stúdióban vettek fel, és a köd + sötét kombó nagyban segítette ennek palástolását. DE. Ha ezt a filmet mai technikával, egy igazán tehetséges operatőrrel újraforgatnák, garantáltan zsigeribb élményt nyújtana, mint amilyenre az 1949-ben elérető technika képes volt. Jobban átütne a fagy, jobban átéreznénk a csapat egymásrautaltságát.
Azt az egymásrautaltságot, amit egyébként a színészek baromi jól visszaadnak. Egy percig sem kérdéses, hogy összeszokott csapatot látunk harcolni, akik persze tisztában vannak vele, hogy nem mindenki élheti túl a megpróbáltatásokat. Megvannak persze a tipikus komikus/sablonos karakterek, de a dolog pikantériája, hogy őket is valódi, a fronton szolgáló katonákról formálták, mint pl.: az életében először havat látó mexikóit. Akit egyébként a Star Trek fanok által nagyon jól ismert Ricardo Montalban formál meg, bár itt még nyoma sincs azoknak a legendás mellizmoknak.
Az igazi ász a már a bevezetőben is említett James Whitmore. Igaz, csak mellékszerep az övé, de mégis mesterien mos le mindenkit a színről. A már-már komikus szintre emelt dohányrágása, a beszédstílusa fantasztikus, de ha valamit ki kellene emelnem az alakításával kapcsolatban, akkor az a pár nap alatt kb. 20 évet öregedése: érdemes megnézni a film elején, milyen kondiban van, milyen testtartásokat használ, és összehasonlítani a végső jelenettel, ahol mint egy öregember lépked a csapat életben maradt tagjainak oldalán.
Bár vannak komikus jelenetek, szerencsére nagyobb teret kap a végeredményben a dráma. Különösen jól sikerült bemutatni a fronton uralkodó állapotot a francia nőnél töltött esténél. Kanos katonák helyett a többség szerintem kicsit prűd módon, aszexuálisnak van ábrázolva, és azok, akik mégis ráhajtanak a nőre is próbálnak a lehető legfinomabban utalni a dolgokra. De mégis ott van az arcukon szinte minden pillanatban a kétségbeesettség, az elkeseredés és a szomorúság is. És mekkora értéke volt akkoriban egy tábla csokinak...
Lehet, hogy a fekete-fehér kép, a stúdiómegoldások és maga a tény, hogy bizony ez a film már több, mint 60 éves, elveszi sokak kedvét attól, hogy megnézze a Csatateret. De ha az ember érdeklődik a háborús filmek iránt, mindenképpen csak ajánlani tudom, mert egyértelműen közönségbarát darab, amiben van egy kicsi mindenből. Izgalmas, néha vidám, de inkább szomorú, kétségbeesett, de reményt adó. Valami olyasmi, mint amilyen az élet is lehetett a frontszolgálat alatt.
