Voltak ugye a kezdetek, a leghíresebb Disney-hercegnőkkel, egészen az 1959-es Csipkerózsikával bezáróan. Aztán jött 1989-től A kis hableánnyal az aranykor. A kettő között pedig? Nos, a Disney próbálkozott, azt nem vitathatjuk el tőle (101 kiskutya, A kőbe szúrt kard, A dzsungel könyve, Robin Hood, néhány Micimackó rész, illetve jelen filmecskénk), de hiába van ezek közt 1-2 érdemes darab, 30 évre elosztva bizony harmatgyenge teljesítmény, pláne a 90-es évek diadalmenetének tükrében.
Bár maga a sztori természetesen kitalált (mégiscsak beszélő macskák vannak benne), a filmet egy furcsa eset ihlette: az 1910-es években ugyanis tényleg óriási vagyont hagyott valaki a macskáira... Eredetileg egyébként két részes, élőszereplős disneylandes projektnek szánták, később aztán maga Walt Disney jóváhagyásával, de már a halála után készült el a rajzfilmváltozat, amihez nem is olyan régen tervbe volt véve egy DVD-s folytatás, de végül ebből nem lett aztán semmi.
A sztori a XX. század eleji Párizsban játszódik, ahol egy jómódó özvegyasszony legkedvesebb háziállataira hagyja vagyonát a végrendeletében. A komornyikja azonban kihallgatja a nő ügyvéddel folytatott párbeszédét, és drasztikus lépésre szánja el magát: elrabolja és kidobja a cicákat valahol a város határában, így ő kerül a helyükre az örökösödésben. Az elkényeztetett cicák (anyjuk, és három kiscica) azonban szerencsére találkoznak egy jóarc kóbormacskával, Mr. Opamacskával, aki segít nekik visszajutni otthonukba.
A Macskarisztokraták is egyike azoknak a meséknek, amiken generációk nőttek fel idehaza, így nyilván nehezebb róla olyan kritikát alkotni, amivel a többség egyetért. De a nosztalgiafaktor néha már nem elég: aranyos mese, szó se róla, de ez a történet maximum rövidfilmbe illő soványka valami, amit sok-sok (és hosszú) énekléssel, na meg zenéléssel, illetve teljesen feleslegesen túlnyújtott mellékszálakkal próbáltak valahogyan elpalástolni. Így is csak neccesen jött össze az a 78 perc.
A felütés egész jó, aranyos, átjön az akkori arisztokrata élet bája, a cicák bár baromi elkényeztetettek, mégis a magas cukiságfaktoruk miatt nem lehet rájuk haragudni. Ráadásul a történet antagonistája sem velejéig romlott, sőt, kifejezetten kedves fickóként kezd. Talán pont ezért is működik olyan jól a macskarablás: hirtelen pálfordulás, sok bénázás, igazi börleszk a két harapós kutya, és Edgar első találkozása. És frankón meg is alapoz a második felvonásnak: izgalmas roadmovie veszi nemsokára kezdetét, sok-sok kalanddal...
Hát nem. Kaland az nem sok van, éneklés viszont annál több. Hiába dolgozott 7+2 író (!) a szkripten, nem sikerült túl sok értelmes veszélyhelyzetbe keverni főhőseinket. Helyette a lyukat betöltendő, Edgar kénytelen bénázni egy második kört a két kutyával, ami ugyan ötletes, meg aranyos továbbra is, de mégis csak belassítja az amúgy sem maximális fordulatszámon pörgő sztorit (és igen, a gyerekeknek nem árt, ha pörögnek az események, mert könnyen odalesz a figyelmük).
Magyar vonatkozása is van a filmnek, nem is akármilyen! Gábor Zsa Zsa húga, Gábor Éva kölcsönzi a hangját a macskaanyukának. A zenészmacskák vezetőjét pedig eredetileg Louis Armstrong szinkronizálta volna, csak végül betegsége miatt nem tudta vállalni. És ne feledjük, ez még az az időszak volt, amikor az animációs filmekhez nem volt szokás sztárokat megnyerni, hiszen az csak az Aladdint követően lett divat, amikor Robin Williams ellopta a showt improvizálásaival.
A Macskarisztokratákban a verbális helyett a vizuális humor kerül előtérbe, amit tulajdonképpen meglehetősen ügyesen használnak. Vannak vicces, és kedves epizódszereplők, akik kicsit feldobják az összképet, de mindent egybevetve sajnos sem érzelmileg, sem látványban nem tudott olyan szinten hatni rám, mint a 90-es évek Disney meséi. Persze, ez még egy másik korban készült, így ilyesmit felróni neki badarság volna, mindenesetre szerintem egy kicsit jobban látszik rajta az öregedés jele, mint a 101 kiskutyán, vagy A dzsungel könyvén.
U.I.: az az egér kib*szott ijesztő azokkal a nagy fekete szemeivel!
