Általában amikor a rendező/producer megszerez a filmjéhez egy világsztárt, szereti mutogatni azt: egyfelől a sztároknak is lehetnek ilyesfajta igényei (lásd Stallone esetét a Dredd bíróval), másfelől pedig: basszus! Egy filmsztár vállalt szerepet a mi kicsinyke filmünkben! Nos, a Frank azzal vált híressé, hogy a címszerepre az Oscar-jelölt Michael Fassbender ugrott be, még úgy is (vagyis leginkább annak köszönhetően), hogy szinte végig egy hatalmas nagy maszkot kellett a fején viselnie.
Ha nagyon paraszt lennék, lezárnám a dolgot annyival, hogy ebben ki is merülnek a Frank erényei, de persze ez közel sincs így, még annak ellenére se, hogy a sztorinak nem sikerült a legfontosabb dolog: berántani engem, a nézőt. Hozzáteszem, nem is volt túl könnyű dolga a készítőknek a témaválasztás miatt, hiszen egy rakás antiszociális különc "zenész"-ből álló csapatról szóló kis filmecske ez, sokáig amolyan Való világ szerűen összezárva szereplőinket. És nincs nagyon kihez kötődni...
Mert hát ott van a Domhnall Gleeson által alakított kvázi főszereplő wannabe valaki, aki annyira teszetosza, annyira semmilyen (nem a színész hibájából), hogy egyszerűen maximum sajnálatból lehetne vele szimpatizálni. Maggie Gyllenhaal sem járt jobban, hiszen a külvilág mellett (igen, jól olvastad) ő a másik "antagonista", egy tipikus elvont hülyep*csa, akit már csak a nézése miatt is legszívesebben megfojtanál (ebből következik, hogy újfent baromi jól játszott a kisasszony).
Frank pedig... Nos Ő Frank. Jó arc, meg lelkes, meg néha még vicces is, de nehéz elvonatkoztatni attól, hogy egy hatalmas maszkot viselve éli életét. Rajtuk kívül van még egy amolyan mindenese a zenekarnak, aki próbababákat dugogatott régebben (micsoda karakter!), meg két másik, akiknek mindössze annyi jellemvonást sikerült adni a film során, hogy egyikük francia, és férfi, a másikuk meg dobos, és nő. Ami egyébként bámulatos, tekintve, hogy milyen sok jelenetben szerepelnek.
Szóval ez a teljesen életképtelen, egymással folyton veszekedő zenészkompánia félrevonul Írországban egy kis faházba lemezt felvenni, és mivel a zongoristájuk ez előtt a fontos esemény előtt megőrül, a helyére beugrik Jon (Gleeson), aki végre valami igazán nagy dolgot szeretne véghez vinni. Ezért aztán videoblogban dokumentálja az elhúzódó alkotói folyamatot, a megállás nélküli őrültségeket, veszekedéseket, ami miatt a meglehetősen rétegzenét játszó banda egy kis ismertségre tesz szert - csakhogy ez nem feltétlenül jó dolog...
Elvetemült egy sztori, annyi szent, főleg azért, mert a szereplők olyan különc figurák, akik mindig máshogy reagálnak még a legnyilvánvalóbb, legegyszerűbb dolgokra is, szóval sosem lehet tudni, hogyan folyatatódik a történet. Mivel a műfaj részben vígjáték, ez, és a meglehetősen fura zene kifejezetten vicces pillanatokat eredményez, azonban ennek ellenére sem mondanám a Frankről, hogy sokat lehet röhögni rajta. Ahhoz eléggé keserű, szomorú, és még egyszer ki kell mondanom: fura.
Ha benézünk az álarc, a maszk mögé, akkor persze törékeny embereket látunk, akiknek nem sikerül beilleszkedni a társadalomba, sőt, már nem is nagyon akarnak. A maguk kis világában jól érzik magukat, de amint ennek a zárt térnek akár csak a határait is megközelítik, elszabadul a pokol. Szóval volt ebben a sztoriban potenciál bőven, de azt is kénytelen vagyok leírni, hogy a Frank volt a tavalyi évem egyik leghosszabb másfél órája - ez sajnos egy filmnél egyáltalán nem pozitív dolog.
Nem szokványos film, bár ez szerintem már a szinopszisból is nyilvánvaló, de nem mondanám azt, hogy kihagyhatatlan. Aki különlegességekre vágyik, adhat neki egy esélyt, mert megvannak a maga pillanatai, és kellően elvont ahhoz, hogy az erre fogékonyakat magával ragadja. De véleményem szerint ennél azért vannak klasszisokkal jobb független filmek, és csak azért, mert Fassbender egy maszkot húzott a fejére, még nem kell teljesen elaléni. Mindenesetre a marketingnek biztosan jót tett.
