Háborús filmet forgatni úgy, hogy közben nem mutatjuk a háborút? Nos, páran ezt már megpróbálták, és súlyos drámázások közepette érzékeltették, mennyire elcseszett egy világban élünk. Robert Altman azonban teljesen más utat választott: egy vígjátékot forgatott a koreai háborúban szolgálatot teljesítő katonaorvosokról, akik a frontvonaltól mindössze néhány kilométerre látják el feladataikat, mentik meg a sebesültek életét, és akik ezt az egészet egy hatalmas bulinak fogják fel...
A recept egyébként annyira bevált, hogy pár évvel a film után egy eléggé népszerű sorozatot forgattak a M.A.S.H.-ből, sőt, később próbálkoztak még sorozat spin-offokkal is, bár azok hamar elhaltak. Mindenesetre a laza katonaorvosok sztorija jelenséggé nőtte ki magát, amihez nagyban hozzájárult a főszereplőpáros remek kémiája is, de erről majd még részletesen beszélek. Robert Altman tehát az antiwesternje előtt elkészítette az antiháborús filmjét is, melyben mindössze egyszer hangzik el pisztolylövés: amikor a táborok közti rögbimeccset megnyitja a bíró...
Tehát a frontvonal közelében lévő egészségügyi bázishoz új orvosok érkeznek: Sólyomszem (Donald Suthernland) és Duke (Tom Skerritt), akik laza hozzáállásukkal hamar összeakasztják a bajszukat a sokkal konzervatívabb elveket valló Frank Burnsszel (Robert Duvall). Miután utóbbit többször is durván megszivatták, új lakótársat kérnek, és kapnak a mellkassebész John McIntyre (Elliott Gould) személyében, aki hasonlóan lazán veszi ezt az egész háborúsdit, és inkább a tábori nővérkék szoknyája után szaladgál...
A M.A.S.H. igazából nem is vállalkozik arra, hogy egy összefüggő történetet meséljen el. Inkább afféle életképeket szolgáltat a bázis mindennapi életéből, és arra törekszik, hogy ezt az életérzést a nézőnek is átadja. Kezdetben úgy érezni, hogy beletörik a bicskája: a poénok mellémennek, színvonal ingadozik, nem igazán tudjuk elhelyezni a filmet. Aztán fél óra után hirtelen minden összeáll. Ahogy McIntyre megérkezik, és lényegében lecseréli Duke-ot, onnantól kezdve nincs megállás az őrület hullámvasútján.
Ezek akkora b*zik, hogy arra szavak nincsenek :D Állandóan szivatnak valakit, állandóan hülyéskednek, állandóan pofázzák (jó értelemben véve) az idiótaságokat, amit még jobban kiemel a munkájuk közben tanusított profizmus kontrasztja. Az ilyen laza, de egyébként zseniális orvosokat szokta szeretni a jónép (lásd Dr. House esetét), és a M.A.S.H.-nél ez hatványozottan igaz: nemcsak egy ilyen orvost, hanem mindjárt hármat (két és felet, mert Duke karaktere hamar elsikkad), kapunk, akik folyamatosan passzolják egymásnak a labdát.
A szerepekre pedig tökéletes választásnak bizonyult Donald Sutherland és Elliott Gould (őt az Ocean's filmekből ismerheti a fiatalabb korosztály). Utóbbi egy az egyben a Hobbit egyik törpjére emlékeztet, Vass Gábor hangja pedig kiváló választás volt a szinkronrendező részéről. Sutherland pedig szokás szerint fantasztikus, érdemes lenne megnézni a Kelly hősei és e közé a film közé beékelve valamelyik Éhezők viadala részt, hogy rájöjjünk, micsoda fantasztikus karakterszínész még mindig az öreg.
Az olyan kreatív megoldások, mint a potenciaproblémával küszködő fogorvos "utolsó" vacsorája, ami pontosan úgy néz ki, mint a híres festmény, vagy a Csontdarálót idéző, a másik tábor elleni végső meccs bemutatása, vagy a mindig mindent előre tudó Radar karaktere... Egyszerűen nagyszerű élménnyé varázsolják a filmet, amit még a hangosbemondó túl sokszor alkalmazott, bugyuta poénokkal történő használata, és az első fél óra sem árnyékolnak be.
Az idén 45 éves film ha képileg nem is, szellemiségében a mai napig fiatalosnak hat. Igen, ez egy 70-es évekbeli vígjáték, ami más standardek közé született, mint a jelenlegiek, így más a szerkezete, kevesebb az igazán hasfogós poén, de egy olyan élményt ad, amit csak nagyon kevés film tud. És a sok hülyéskedés, idióta duma, és tudatmódosítgatás mögött ott van azért a háborútól megfáradt orvosok keserűsége, akik csak próbálják elterelni a figyelmüket arról, hogy tudatosítsák: nap, mint nap mivel kell szembesülniük.
