Engedjétek meg, hogy egy világraszóló bölcselettel kezdjem az irományomat! "A világon kétféle ember él: olyan aki harcolt már háborúban, és olyan, aki még nem." Tudom, tudom, Coelho is behúzott farokkal, nyüszítve kuporodik be majd a sarokba, amint ezt elolvassa, de azért kezdtem így a mondandómat, mert... mert a világon kétféle rendező létezik: olyan, aki harcolt már háborúban, és olyan, aki még nem. Meg persze Oliver Stone, aki végigdrogozta vietnamot, és azóta is azon picsog, hogy milyen sz*r volt ott neki.
Samuel Fuller, A nagy vörös egyes rendezője megjárta a II. világháborút, ott volt a normandiai partraszállásnál, sőt, ki is tüntették az ott tanúsított bátorságáért. Végigharcolta azt a 3 évet, méghozzá abban az alakulatban, amiről ez a film is szól: a "1st Infantry Division"-ban (nem merem lefordítani, mert elhibázom, és a hozzáértők elevenen felkoncolnak). A lényeg, hogy gyalogságban tolta az öreg, ahol szerzett bronz, meg ezüst medált is, illetve egy bíbor szív kitüntetést is. Azért ez nem piskóta.
A világháború után pedig filmezésbe fogott, de egészen 1980-ig kellett várnia arra, hogy a saját alakulatát (csúnya szóval élve) dicsőítő filmjét megrendezhesse. Oké, a forgatás '78-ban volt, de a lényeg ugyanaz: sokáig húzódott a dolog, de végül csak összejött (eredetileg az 50-es évek végén, John Wayne főszereplésével készült volna el). Aztán pedig nem szólt akkorát, mint amekkorát szólhatott volna: a főbb szerepekben a veterán Lee Marvint láthattuk, illetve ez az időszak volt az, amikor Mark Hamill (kapaszkodjatok meg) sztárnak számított a Csillagok háborúja sikerei miatt. Meg is kapta a legjobb szerepet, pedig eredetileg azt másnak szánták.
A sztori, mint már említettem volt, ennek az alakulatnak a bevetéseit követi nyomon - pontosabban szólva csak a keménymagét, az őrmesterét és négy koránt sem legjobb, de legszerencsésebb katonájáét. Ők valahogy mindent túléltek, mindent megúsztak, noha az 1-es divízió mindig a frontvonal legtrébb, legvéresebb részén harcolt, így aztán az újonnan érkező újoncoknak legtöbbször a nevét sem sikerült megjegyezni, máris elestek. Ők öten viszont harcoltak Észak-Afrikában, Szicíliában, Olaszországban, parta szálltak Normandiában, ott voltak Belgiumban az ellentámadás alatt, Németországba is behatoltak, és végül Csehszlovákiát is megjárták...
És bár már rögtön az elején közli a nézővel az alkotó, hogy a film története fikciós, azért azt lehet tudni, hogy saját fronttapasztalataiból is rengeteget beépített az öreg a sztoriba. Így egyfelől megvan az az előnye a filmnek, hogy mivel nem ragaszkodik olyan erősen a történelmi tényekhez, követhető, filmes dramaturgiát alkalmazhat, másfelől viszont mégiscsak hiteles képet adhat át a harcok borzalmaiból. Ez utóbbival egyébként nincs is hiba, bár Fuller inkább a hadvezetés mészárszékre-küldözgetős döntéseit kritizálja jeleneteivel, minthogy a németeket démonizálná. Legalábbis a film utolsó harmadáig.
Viszont a dramaturgiával már akadnak problémák. A viszonylagos szabadság ellenére is úgy érződik inkább, mintha több rövidfilmet fűztek volna össze a különböző frontok viszontagságait bemutatandó. A főszereplő ötös jelentette kapocs miatt persze működik a dolog, de a sok almissziónak is betudható helyszínváltogatás miatt nem lesz túl szép íve a filmnek. Bár lehet, hogy ehhez az is hozzájárult, hogy a közel 50 perccel hosszabb rendezői változatot néztem, és nem azt, amit eredetileg a mozikba küldtek.
Itt aztán szép számmal kapunk pluszjeleneteket, kezdve egy nagyobb blokkal az afrikai hadszíntérről (mivel magyar szinkron csak a moziverzióhoz készült, így a feliratos részeknél lehetett tudni, hogy azok a bővített verzió részei), de nincs olyan szakasza a filmnek, ahol nem szabadult volna rá a vágó... És önmagamnak ellentmondva: ezek között a jelenetek között voltak a legizgalmasabbak, legérdekesebbek. Csúnyább beszéd, több nő után sipákoló katona, még több vér, és mocsok.
Nem tetszett különösebben a német oldal szinte teljes elhanyagolása sem. Kapunk persze egy német katonát, aki hogy-hogynem mindig ott tűnik fel, ahol főszereplőink, de igazán nincs súlya az ő szerepeltetésének, csak a film végi keretbe zárásnál, de igazság szerint egyáltalán nem volt fontos, hogy PONT ő legyen az, akivel Lee Marvin karaktere összetűzésbe kerül. Ha nem lett volna elég meseszerű az 5 főszereplőnk szerencséje, ez a szál már tényleg annyi véletlennel szolgál, hogy csak még jobban hitelteleníti a sztorit.
Mark Hamill hozza az abszolút középszert, a komolyabb jeleneteivel egyszerűen nem tud mit kezdeni. Lee Marvin viszont kiállásának és tekintélyt parancsoló nézésének köszönhetően végig hiteles marad a frontszolgálathoz ragaszkodó veterán katona szerepében. A csapat közti dinamika működik, a gránát-eljuttatós jelenet szerintem kifejezetten ötletesen mutatta mindezt be. Van egy-két nagyon durva szekvencia (a sivatagi útba beásás, vagy a partraszállás szögesdrótkerítés-kirobbantása), amiket kifejezetten örülök, hogy láttam (ezek ugyanis tényleg megtörténtek).
A nagy vörös egyes egy átfogó képet ad a II. világháborúról az amerikaiak szemén keresztül. Lehet, hogy a csaták ábrázolásmódja és a történések bemutatása a 60-as évek háborús filmjeit idézik, de ettől eltekintve is megéri a megtekintést. A három órás játékidő a műfaj filmjeitől nem ritka, de szerintem itt nem feltétlenül indokolt - nyugodtan tehettek a moziverzióval egy próbát, ha érdekel titeket a sztori, de ha az igazi csemegékre vágytok, végig kell nézni a rendezői változatot...
