Ha azt kérdezem tőled, hogy melyik a kedvenc ausztrál akciófilmed, akkor kis gondolkozás, és a Mad Max trilógia után széttárnád a karjaidat, és csóválnád a fejed, hogy márpedig neked olyanod nincs. Na, ha megnézed a Fenegyereket, akkor nagy valószínűséggel megváltozik ez a helyzet, persze csak ha egy év múlva is emlékezni fogsz erre a magyar mozikba is majdnem eljutó, de az utolsó pillanatban határozatlan ideig visszatartott akcióbombára, ami a 2000-es évek hasonló produkcióit idézi.
Igen, 2015 van, és basszus, a 2000-es évek az már jól láthatóan elkülönül a mostani filmes repertoártól... Úgyhogy ilyen szempontból felüdülés, ha néha napján érkezik még a jól bevált receptet követő darabok közül. Tudjátok, olyan kis nosztalgikus lesz a hangulatotok tőle! Ráadásul az utóbbi időkben, úgy veszem észre, hogy a heist movie-k kora leáldozóban van, de a Fenegyerek szerencsére az erre a szubzsánerre szomjazókon is segít. Mert jó film, nagyon is, de sajnos ugyanakkor könnyen felejthető is egyben.
Az eszes JR viszonylag fiatalon kerül börtönbe, és akkor is csak egy rövid időre, de ez pont kapóra jön a sok-sok évre lesittelt Brendannak, és haverjainak: ők megvédik a hely kanos erőszakolóitól, cserébe ő, amikor kijut, segít nekik a kiszabadulásban. A terv sikerül is, de természetesen a bűnöző az mindig bűnöző marad: Brendanék igent mondanak egy aranyrablós melóra, amibe beszervezik JR-t is... Csakhogy a palacsintába szar kerül, és ezért menekülni kényszerülnek.
A hangulatidézés sajnos annyira jól sikerült, hogy új dolgokat nem fogsz látni a Fenegyerekben, csak és kizárólag sablonokat, de azt jó sokat. Ez nem feltétlenül gond, hiszen jó sablonokból jó várat lehet építeni, a gond csak az, hogy a hozzá tartozó maltert nem a megfelelő arányban keverték ki: a film inkább epizódokból áll, olyan, mintha egy sorozat különböző részeit néznéd (a börtönévek, a szökés, a rablás, a bujkálás, stb), ráadásul a főhős JR-t szinte alig ismerjük meg ez alatt az idő alatt.
Szóval így egyben nem az igazi, de külön-külön működik: a börtönös rész kifejezetten hangulatos, a sakkozós szál behozása ötletes, és az egész olyan valódinak tűnik. A szökés már pöttyet elborultabb, de a film világában abszolút működőképes megoldás... A nagy kérdés csupán az, hogy ehhez minek kellett JR, miért nem lehetett más, régebbi ismerős segítségével már korábban is megoldani? De szerencsére a film közben nincs időnk ilyesmin agyalni, mert máris jön a következő etap.
Oké, a szerelmi szál itt egy kicsit belassítja a dolgokat, de ha ez sem lenne, akkor végképp nem érteném, hogy mi a fenét keres a főszerepben Brenton Thwaites JR-ja. Ewan McGregor a mentor szerepében ugyanis nagyságrendekkel karizmatikusabb, és hihetőbb karakter, hiába van kevesebb jelenetben, amikor a vásznon van, körülötte forog minden. És az a vicces, hogy amikor nincs, kb. akkor is: a turbékoló gerlepár megmozdulásai tőle függenek, a maffiavezér csak rá számíthat...
Ez a karakterárnyalás talán a legjobb a Fenegyerekben. És ez egy kicsit megkülönbözteti az átlagtól, ugyanis egy normál akciófilmben valószínűleg az ő figurája lenne a központi karakter, és maximum, mintegy koloncként a nyakára, kapná meg JR-t. Itt viszont végig ambivalens érzéseket táplálunk a figura iránt, hol szeretjük, hol rázzuk a fejünket, hogy miért viselkedik így, és ezt még megdobja McGregor fizimiskája, akiről aztán tényleg nem lehet eldönteni, hogy a mosolya ártatlan-e, vagy hátsó szándékot sejtet.
És ahogy a karaktere, úgy az egész film is ambivalens érzéseket keltett bennem: tök jó akciófilm, de már láttam. Tök jó némelyik karakter, de miért egy ilyen történetre pazarolják őket? De legalább a lezárás (noha egy kicsit túlspilázták) eléggé ütősre sikeredett. A filmre mindazonáltal egy kis pofozgatás még ráfért volna, mert így egy kellemes 2 óra lett, csak épp rohadt hamar felejthető is. Nem mintha ennél többet vártam volna egy ausztrál akciófilmtől. Sőt.
