Sam Peckinpah munkásságát már piszkálgattam korábban e blog hasábjain, hiszen hollywood egyik legnagyobb alkoholistája a western zsánerén belül több darabot is alkotott, melyek közül volt, ami istenkirályul sikerült (A vad banda), és volt, ami nagyon félrement (Pat Garrett és Billy, a kölyök, Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!). Persze ezzel a kijelentésemmel lehet vitatkozni, de az tény: az öreg letett egyet s mást az asztalra, noha egyáltalán nem volt könnyű természet, amiért én minden csalódottságom ellenére továbbra is becsülöm.

Szóval a western volt az ő terepe, most mégis egy másik, a történelmi film elfajzásából keletkezett zsánerben készült művéről lesz szó: a Vaskeresztről. Peckinpah ugyanis csinált egy háborús filmet, egészen pontosan egy II. világháborús filmet, ami szerintem meglepő... Mármint az, hogy csak egyet csinált. A brutalitás kendőzetlen bemutatásáról, és a patakokban folyó vér gyakori használatáról ismert rendezőnek ugyanis logikus terep lett volna a világ legkegyetlenebb, és legértelmetlenebb dolga: a háború.

Persze nem Peckinpah lenne, ha nem csavart volna egyet a klasszikus vonulaton: a Vaskereszt ugyanis nem a bátor amerikai/angol, vagy a gyáva (hehe) franciákról, de még csak nem is az orosz hősökről szól (habár a keleti fronton játszódik), hanem a német katonákról. Értitek, egy hollywoodi film a 70-es évekből, ami pozitív színben mutatja be a németeket, mégha természetesen azok ki is vannak ábrándulva a hitleri Németországból, ellenben a szintén német antagonistával, aki természetesen kiszolgálja a rendszert.

Főhősünk Steiner őrmester (James Coburn), aki kis csapatjának az élén gerilla akciókat hajt végre az orosz fronton - a dolgát jól végzi, viszont nehezen irányítható, önfejű. Legnagyobb örömére megkapja a feje fölé Stransky századost (Maximilian Schell), a pedáns, katonacsaládból származó tisztet, akinek minden vágya, hogy megszerezze ő is a hőn áhított vaskeresztet. Persze nincs meg benne az, amit Steiner kisujjból kiráz, ezért más oldalról közelítené meg a dolgot, amihez mindenki boldogan (vagy inkább kínos mosollyal az arcán) asszisztál, kivéve persze makulátlan lelkű főhősünket.

Peckinpah jó szokásához híven nem finomkodik. A keleti front katonái nyakig gázolnak a sárban, a háború koránt sem olyan nemes dolog, mint amilyennek a propaganda elhitette. Itt az ember azért nem fürdik, hogy a kialakuló természetes zsírréteg vízhatlanná tegye a testét, az orosz katonákat, még ha csak tizenévesek is, fejbe kell lőni, és az ellenfél úgy bombázza a bázist, mintha épp a monszun érte volna el a környéket. Ebben a világban bizony nem egyszerű embernek maradni.

Steiner mégis megpróbál: teszi a dolgát, noha nem ért egyet a céllal, amit a német vezetés kitűzött. Sikeres, amit persze nem mindenki néz jó szemmel, pláne azért, mert reggelenként nem karlendítéssel üdvözli a napot. Furcsa mód mégsem éreztem kifejezetten érdekes karakternek. Persze, kicsit egzotikusnak számít megtenni egy német katonát egy amcsi film főhősének, és persze, James Coburn is baromi jól játszik, de Steiner figuráját még így is egy kicsit sekélyesnek éreztem.

Aminek legfőbb oka kétségtelenül Stransky százados volt, aki úgy volt hihetetlenül g*ci, hogy közben megértettem, miért csinálja. Persze a becsvágy jó motivátor, de ez önmagában kevés lenne egy izgalmas karakterhez. Stransky mindent megtesz, hogy elérje a kitűzött célját, megvan a saját, poroszos neveltetéséből fakadó értékrendje, ugyanakkor bár kiszolgálja a nácikat, maga nem vallja a nézeteiket - lám-lám, így is lehet valakiből faszás antagonista!

Peckinpah nem fukarkodik a brutalitással, noha láttunk már durvábbat, és akad egy-két, a mai szem számára meglehetősen furán összevágott rész (robbanások, vár, ordító, haldokló emberek, mindez fade-elve), de azt kell mondjam, alapvetően jól sikerült a filmje. Bár hozzá kell tennem, hogy az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, valamint a lezárás is meglehetősen esetlen (állítólag elfogyott a pénz, és improvizálniuk kellett), és ez azért ront valamelyest az élményen.