Az Amerikában tonnaszámra gyártott háborús filmek nagy részének legnagyobb hibája, hogy csak az egyik oldalra koncentrálnak. Csak az a fontos, hogy az ellenséges német tisztet pár tulajdonsága alapján megutáljuk, esélyt sem adva a színésznek a karakterárnyalásra, így aztán a néző elégedetten dőlhet hátra a film végeztével, hogy igazság szolgáltatódott, mert a mi oldalunk hős, bátor katonái legyőzték az alattomos ellenséget. Bár nem volt egyszerű, mert ugye sosem az.
Nos, A halál 50 órája sem váltja meg ugyan a világot, de legalább annyit, ha nem többet foglalkozik a német oldallal, mint a szövetségesekkel. Persze a tanulság a végén megint csak annyi marad, hogy de jó, hogy győztünk, mert ha nem, hát biza' még ma is folyna a háború ezek ellen az őrültek ellen, de ettől függetlenül kifejezetten örömteli látni, ahogy felépítik Hessler ezredes meglepően izgalmas és érdekes figuráját, még ha mindez a szokásos, unalmas célt szolgálja csupán.
A halál 50 órája az 1944 telén indított utolsó német támadás történetét meséli el. Kicsit leegyszerűsítve, nagyon filmszerűen, de mindkét oldalt bemutatva. Azt, hogyan tervelték ki, és hogyan készültek fel rá a németek, azt, hogy milyen gyanús dolgokat fedeztek fel a szövetségesek közben, és hogy ezt milyen idiótán hagyta figyelmen kívül a felső vezetés, azt, hogy mi történt közben a német, és az amerikai hadseregben, és hogy milyen apróságon bukott el az egész ellentámadás.
Oké, történelmileg annyira hiteles, hogy ha hirtelen megjelent volna Leonidász király a 300 spártaival, az is simán belefért volna a buliba. És mielőtt azt mondanánk, hogy de az nem is annyira lényeges, a lényeg, hogy jól szórakozzunk a filmen, azt azért nem árt figyelembe venni, hogy azért itt mégiscsak egy konkrét, valóban megtörtént csatáról szóló filmről van szó, nem egy II. világháborús környezetbe helyezett fiktív történetről. Ilyen esetben a szórakoztatás mellett legalább annyira fontos a viszonylagos hitelesség is.
És bár itt csúnyán elhasal mai filmünk, rengeteg erényét fel lehet fedezni: például könnyen követhető. Míg A leghosszabb nap (amit én pont emiatt nem komálok) esetében csak kapkodhattuk a fejünket, hogy mikor melyik tábornok/ezredes/akárki cameózott éppen, addig itt a valós történelmi személyiségek bele lettek sűrítve durván két fő karakterbe, azt meg azért nem olyan nehéz megjegyezni. Pláne ha olyan nagyágyúk alakítják őket, mint Henry Fonda, vagy Robert Ryan.
Izgalmas. Bizony, az események maximális sebességen pörögnek, mindig van valami csata, feladat, vagy egy sima átverés, amin lehet izgulni. Oké, azt azért elismerem, hogy messziről bűzlik a nagy német páncéloshadosztály bemutatása kb. 10-15 tank segítségével, de attól még az ügyes beállításokkal, meg vágásokkal sikerült azért valamennyit korrigálni ezen. Mert az tény, hogy ezek az effektek/kellékek kevesek ahhoz, hogy a nagy német ellentámadást teljes méretében bemutassák. CGI, meg zöld háttér annak idején meg ugye nem volt.
A film aduásza a már emlegetett Hessler ezredes Robert Shaw alakításában. A szőkére festett színészóriás úgy formálja meg a karaktert, hogy egyszerre értjük, és elítéljük Hesslert (aki egyébként egy kitalált figura). A szemében látni a büszkeséget, látszik, hogy sokra tartja, amit elért, de megcsillan az őrület is benne - hasonlóan Shaw egy később játszott, hasonlóan önfejű, nem teljesen százas figurájához a Cápa című filmben. Az a csibészes mosoly pedig mindent visz, noha mivel katonát formál meg, viszonylag ritkán használja.
Az igazat megvallva, kicsit sajnálom, hogy Hollywood egyik legsemilyenebb korszakában készült ez a film, mert hiába leegyszerűsített, hiteltelen a sztori, én látom benne a potenciált. De így végülis nem több, mint egy komolyanvehetetlen (Telly Savalas egy comic relief karaktert alakít...), kicsit olcsó szagú határidődramaturgiás popcornmozi, amiben történetesen baromi jó színészek játszanak, és legalább egy rohadt erős alakítással is találkozhatunk.