Amerikában nagyon értenek a mítoszépítéshez. Pearl Harbort is sikerült világméretű katasztrófaként beállítania Hollywoodnak, Vietnamban, Irakban, és mindenhol máshol is szent küldetéstudattól vezérelve haltak meg katonáik a filmeken, és a D-Dayként is ismert Normandiai partraszállásról sem A leghosszabb nap az egyetlen mozgóképes memoár. Ott kérem minden harcos hős volt, aki a hazájáért vonult a vágóhídra, és még véletlenül sem a South Parkból is ismert Fekete Pajzs hadművelet részei voltak csupán.

Kétségkívül fordulópont volt a partraszállás az európai hadszíntéren, és mint ilyenről, mindenképpen fontos, hogy készüljenek jó filmek. De A leghosszabb nap nem jó film. A "hatvanas évek nagyszabású stúdiófilmje" nevű betegségtől szenved, amire csak egy évtizeddel később sikerült Spielbergnek és társainak gyógymódot találnia. Na de komolyan: kamerakezelést tekintve még az 50-es évek bénázásaiba botlunk bele, vállalásaiban pedig túllép minden ésszel felfogható kereten.

De a nagy vállalás technika nélkül halálra van ítélve. A 3 órás játékidő miatt a film le-leüldögél, a bemutatott eseményekből pedig annyi van, mint a tenger, így az ember csak kapkodja a fejét, hogy "most mi, most hogyan, most meddig, most miért?" Az események alá van rendelve a sztori, pedig egy igazán jó filmben pont az ellenkezőjét kellett volna csinálni. Mert az, hogy fél óra után még mindig újabb és újabb helyszínekre, magas rangú katonai vezetőkre vágunk, az kérem egyáltalán nem filmszerű.

Vagyis de: dokumentumfilm-szerű. A gond ezzel annyi, hogy egyrészt én egy nagyjátékfilmet szeretnék látni (ha már azt ígérték), aminek a története gatyába van rázva, másrészt pedig rohadtul nincsenek bemutatva hitelesen azok a fránya események. Így végülis sikerült két szék között a pad alá esni: mozifilmnek túl össze-vissza, dokumentumfilmként pedig messze nem hiteles forrás. De ez nem nagyon zavarta a közönséget, hiszen hatalmas pénzügyi siker lett a 20th Century Fox legnagyobb szerencséjére.

A filmben annyi történik, hogy amcsi és angol emberek készülődnek, telefonálgatnak, közben a németek hitetlenkednek és nem csinálnak semmit egészen addig, amíg nem értesülnek róla, hogy mi történt. Mire a partraszálláshoz eljutunk, már eltelt a film több, mint a fele, és utána sem kapunk túl sokat a nap legizgalmasabb szeletéből (hogy is kapnánk, hiszen ott mészárolják a "hősöket" cefetül, azt nem egészséges sokáig mutogatni). A végét meg persze mindenki tudja: nagy áldozatok árán, de sikerül az akció, és a szövetségesek beteszik a lábukat nyugatról is a kontinensre.

Egy magamfajta filmszeretőnek a legjobb pillanatokat a híres színészek aprócska cameoi szolgáltatják - itt bizony van belőlük jócskán. Mondjuk John Wayne felbukkanását már kicsit erős annak nevezni, de amikor a film felénél egyszer csak feltűnik Henry Fonda, aki kb. kétszer egy percet, ha szerepel, akkor azért megdobban ott belül valami az emberben. Ugyancsak jó érzés nézni, ahogy a még nem James Bond (és ennek megfelően nem túl ismert) Sean Connery vigyorogva megjelenik a filmben, amikor már csak kb. fél óra van hátra belőle.

Az operatőri munkát dicsérném, ha 10 évvel korábban készült volna, így viszont már kicsit poros. Mondom ezt úgy, hogy anno ezért Oscar-díjat adtak. Pláne porosnak érezném, ha az eredeti fekete-fehér verziót néztem volna... Maga a színezés szinte tökéletesen sikerült, bevallom, én észre sem vettem rajta, hogy utólag mókolták meg a felvételt, pedig a szürkéken nagyon könnyen észre lehet venni az ilyesmit a hasonló filmeknél. Az akkoriban nagynak számító 10 milliós költségvetés is meglátszik a jeleneteken, csak kár, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósítására költötték.

Tökéletesen értem az alapelgondolást: a Normandiai partraszállás nem egy, nem kettő, hanem egy rakás ember együttműködésének és tervezgetésének a gyümölcse, és ezektől a nagy nevektől vétek lenne elvenni a dicsőséget holmi dramaturgiai szempont alapján, de ez így sajnos akkor sem működik filmként, bármennyire is nemes szándék vezérelte a készítőket. Ettől függetlenül egyszer mindenképpen érdemes megnézni A leghosszabb napot (meg lehet belőle tanulni, hogy ne csinálj háborús filmet), még akkor is, ha a leghosszabb három órának fogod érezni az életedben.