Humphrey Bogart nevével talán már azok is találkoztak, akik nem nagyon néznek a 70-es éveknél régebbi filmeket. Az öreg zseniális színész volt a maga korában, sőt, igazi sztár, olyasmi, mint amilyen mostanában például George Clooney - bár talán nem ő a legjobb példa. Mindenesetre a bulvár is jól ismerte az öreget, aki viszonylag korán bekövetkező haláláig (az a fránya cigi) 4 feleséget is elfogyasztott. De ami számunkra fontosabb: a cinikus magánnyomozó figurája is a védjegyévé vált.
A máltai sólymot sokan az első film-noirnak tekintik. 1941-ben készült, természetesen fekete-fehér, és a híres John Huston bemutatkozása volt ez rendezőként. Ennél talán csak egy jobb filmet alkotott, a szintén Bogart főszereplésével készült, és a blog hasábjain már korábban kivesézett A Sierra Madre kincsét. És bár a noirra jellemző fontos stíluselemek közül 2 nem található még meg ebben a filmben (a narráció, és a flashback), mindenképpen egy korszakalkotó darabról van szó.
Az a bizonyos máltai sólyom tényleg egy sólyom, méghozzá Máltáról. Egy madár formájú szobor, aranyból és drágakőből, amit a templomos lovagok készítettek V. Károly spanyol uralkodónak, de sosem jutott el hozzá. A rejtélyes kincs nyomába szegődött gazdag fószer, Mr. Gutman az egész életét feltette rá, hogy megtalálja ezt a rendkívül értékes dísztárgyat, és mivel tényleg egy nem mindennapi darabról van szó, természetesen nem csak neki fáj rá a foga, és ez bizony jó néhány ember életébe kerül a későbbiekben...
Szóval adott egy MacGuffin, ami után a fél színészgárda lohol, és adott egy cinikus, éles eszű magánnyomozó, aki megelégszik pár ezer dollárral is a szolgálataiért. Van fémfatálunk is, bár itt talán még nem domborodik ki annyira az álnoksága, mint a műfaj jó néhány későbbi filmjében, ellenben már itt is kellően manipulatív teremtést játszik Mary Astor. Igazából zseniális húzás, hogy nagyon nehéz megállapítani, hogy ki az antagonista a történetben - legalábbis szerintem rohadtul nem egyértelmű, hogy van-e ilyen egyáltalán.
A főhős is antihős, de ez ennél a műfajnál alapkövetelménynek számít. Hanem ami számomra kifejezetten meglepő volt, az az elképesztő tempó, amit a film diktál. Már rögtön a második percben beindulnak az események, nincs idő lacafacázni, folyamatosan fordul a kocka, jönnek az új szereplők, derülnek ki a hazugságok, változik az egyes cselekedetek értelme, néző általi megítélése. Ezért aztán különösen fontos odafigyelni a filmre már az első pillanattól kezdődően!
A zsáner klasszikus védjegyei közül a megállás nélkül füstölő szereplők itt még csak egy kis tréfa kedvéért csinálták mindezt: a stúdiófejes azt kérte, hogy legyen a minimálisra szorítva a filmben a dohányzás, amit Bogart keringőre való felhívásként értelmezett, és ahol csak lehetett, rágyújtott. Egy másik anektoda szerint a rendező úr tréfálta meg a cameo szerepet játszó édesapját, a játékával elégedetlen producernek kiadva magát - jó tudni ezeket erről a meglehetősen depresszív hangulatú filmről... Amúgy sem értettem soha, miért nincs a horrorfilmek végén bakiparádé.
Magyar vonatkozása is van a filmnek, ugyanis Joel Cariot Löwenstein László, azaz amcsi nevén Peter Lorre játszotta, méghozzá elképesztően jól. Kétségkívül ügyes karakterszínész volt az öreg, az meg már csak hab a tortán, hogy a mozgáskultúrája, és az apróbb rezdülései elhintik, hogy Cairo valójában homoszexuális volt, ami abban az érában azért elég merész dolognak számított a hollywoodi filmekben. Mindenesetre az egyik legérdekesebb karakter az övé, és ehhez a színészi játéka nagyban hozzájárult.
De persze a prímet Bogart viszi, aki a film eleji gyilkosságot kivéve minden egyes jelenetben benne van (igazság szerint azt a bizonyos jelenetet sem akart Huston leforgatni, de a stúdió ragaszkodott hozzá). A kamera gyakran a válla mögül (ansnitt) kandikál kifelé, erősítve a POV érzetet a nézőben. A sok párbeszéd pedig csak a film közepe táján fekszi meg a gyomrunkat, azon felül szinte végig hibátlan, színvonalasan megírt, csavaros szövegeket kapunk. A rengeteg erénye mellett azonban azt a kis "pluszt" nem találtam meg benne, amit pl.: A Sierra Madre kincsében megtaláltam, de ennek ellenére is bátran ajánlom mindenkinek, aki még nem látta.