A Szovjetunióból szeretettel. No, valahogy így néz ki egy propagandafilm. És hogy probléma-e, hogy a Ballada a katonáról egy propagandafilm? Nem. Már nem. Lehet, hogy régen kártékonynak tartottam volna, de ellentétben a legtöbb "társával", ez a darab FILMKÉNT is megállja a helyét. Ez a jó tulajdonsága pedig az idő múlásával kidomborodik, és igazából már nem is nagyon zavarja a nézőt az a naiv, ártatlan korszellem, ami körüllengi a Ballada a katonáról összes jelenetét.
A szintén szovjet A katona apjához tudnám hasonlítani: lényegében ez annak a filmnek a kisöccse (noha tudom, ez készült el korábban). Mindkét sztori ugyanarról szól: a főhősnek van egy célja, ahová el szeretne jutni, és eközben érdekes kalandokba keveredik, amiknek egy részét könnyű szerrel ignorálhatná, de nagy szíve miatt folyton beléjük bonyolódik, így végül a saját érdekeit háttérbe szorulva folyton elszalasztja lehetőségeit, így lassítva le az útját a végállomása felé.
Jelen esetben arról van szó, hogy a rádiós Alyosha közlegény hőstettet hajt végre: egymaga kilő két tankot is visszavonulás közben. Felettese ezért kitüntetné, de ő inkább azt kéri, hogy pár napra hazautazhasson édesanyjához, hogy segítsen a ház körüli férfimunkában. Így hát útnak indul, és noha a határidő szűkös, megpróbál odaérni időben... De háború van, és hát ilyen körülmények között nem egyszerű a közlekedés, így a gondosan kidolgozott utazási terv több helyen is megcsúszik.
Szerettem ezt a filmet. A főhős egy végtelenü naiv, jószívű figura, lényegében egy olyasvalaki, akit ha ismernél menten agyonb*sznál egy péklapáttal, mert úgy gondolnád, biztosan csak megjátssza magát. De filmen ez egy kicsit más. Ott be tudunk nézni a tettek mögé, és Alyosha bizony ott is makulátlan. Persze, mondhatnánk, hogy emiatt aztán ez nem is háborús dráma, hanem inkább sci-fi, mert ilyen ember nincs is, és igazat is adnék bárkinek, aki ezt felhozza, csakhogy...
Ez a karakter mégis működik. 1000 okot fel tudnék sorolni, hogy hol lehetne elcseszni, de Grigoriy Chukhray (egyébként ukrán származású) író-rendező olyan fenséges szlalomozást mutat be a buktatókat kicselezve, hogy azt tanítani kellene. Valószínűleg az 50-es években pont egy ilyen figurára volt szüksége az orosz moziközönségnek: hogy könnyebben fel tudják dolgozni a múltat, azt, hogy a II. világháborúban messze ők veszítették el a legtöbb katonát a csatározások alatt.
Ha így gondolunk a filmre, akkor úgy is felfogható, mint egy nagyon szép megemlékezés, egy tiszteletadás a hősök előtt. Erre pedig tényleg Alyosha a megfelelő karakter. A magyar szinkron ráadásul már csak azért is parádés, mert adtak neki egy jóféle tanyasi akcentust, amitől még inkább a nép egyszerű gyermekének érezhetjük, akiért lehet szurkolni. És a szurkolást nem csak a háborúra értem, hanem a magánéletre: hiszen útja során találkozik egy csodaszép orosz lánnyal, akivel természetesen egymásnak teremtettek.
De ez a film minden naivitása ellenére sem tündérmese: a narrátor már az elején leszögezi, hogy főhőse bizony nem tér már sosem vissza édesanyjához, mert elesett a harcokban. Ezen felül Alyosha az útja során rengeteg emberrel találkozik, akikre mind másként hatott a háború: a hadirokkant, a tovább már nem váró feleség, a férfiak hiányában az ő munkájukat is végző nők... No és persze a vonatok, amik késnek, katonai célra ki vannak sajátítva, valamint ha netalántán mégis civilek, akkor sincsenek biztonságban a német bombáktól.
Egy csipetnyi humort is sikerült belecsempészni a filmbe - ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az édességet készítő cukrász tesz némi sót a töltelékbe, hogy kicsit jobban kihozza az ízét. Az az ici-pici humor is remekül felerősíti azokat a sírásra késztető, drámai pillanatokat, amikkel úgy van tele a film, hogy közben cseppet sem tolakodóak. Éppen emiatt tudom a Ballada a katonárólt ajánlani mindenkinek, aki szereti a keserédes, visszafogott filmeket. Igen, propaganda, de 2015-ben ezt ki nem sz*rja már le?
