A mesterlövészek (nem a vadnyugatiak, hanem a távcsöves puskával randalírozók) életéről furcsának tűnhet izgalmas filmet készíteni. Elvégre is: kevés unalmasabb dolog lehet, mint egész nap ugyanabban a pózban gubbasztani, jobb esetben feküdni, és kémlelni a szuper távcsöveden keresztül a környezetet, hátha meglátsz egy kilógó kézfejet az ellenség táborában, vagy valami aprócska kis jelet, ami esetleg arra utalhat, hogy netalántán valaki megmozdult a rejtekhelyén.
Jelen esetben a helyszín a II. világháború, és Clint Eastwood Amerikai mesterlövészéhez hasonlóan most is a propagandáé a főszerep, igaz most a sztori, nem pedig a szándék miatt. És bár a "propaganda" szó hallatán az ember ma már a legaljasabb mocsokságokra tud csak asszociálni, igenis fontos részét képezte/képezi mind a mai napig a hadviselésnek. Mert nem csak Hitler bagázsa élt a tényferdítős hazugságok adta lehetőségekkel, hanem pl.: a háború megnyerésében kulcsszerepet játszó oroszok (lsd. jelen film), vagy amcsik is (lds. A dicsőség zászlaja).
A rendező egyébként az a Jean-Jacques Annaud, akinek bár nem sok ember tudja fejből a nevét, letett már egyetsmást az asztalra, köztük az egyik legfrankóbb filmmel, amit valaha forgattak. Igen, A medvéről van szó :) Sajnos az utóbbi kb. 15 évben nem volt már valamire való nagy dobása, de a múltra visszatekintve annyit le lehet szűrni a munkásságából, hogy komálja a naturalista ábrázolásmódot, amit én a háborús filmek esetében kimondottan szeretek.
Egyébként most is egy medve a főszereplő: a Szovjetunió a sztálingrádi offenzíva idején, amit a németek azóta is sokat emlegethetnek (elég csak a '93-as Sztálingrád című filmre gondolnunk). Az oroszok az élő pajzs taktikával próbálták elhárítani a németek precíz támadását, ami hellyel-közzel sikerült is, bár sok bátor orosz legény vesztette életét. Majdnem közéjük tartozott az uráli pásztorfiú, Vassili (Jude Law) is, akit nagy szerencséjére gyerekkorában megtanított az édesapja lőni, így az első bevetés sikeres túlélése és egy tiszt megmentése után rögtön a mesterlövészeknél és a propagandalapok címlapján találja magát...
A sztori pedig Vassili és egy német mesterlövész, König őrnagy (Ed Harris) párharcáról szól - két vérprofi küzdelme. Vassili tapasztalatlan, de tehetséges, és nem mellesleg ő a jófiú, az a csóka, aki az életét adná a hazájért. König a higgadt, kimért fickó (tipikus német), akinek komoly feladatot szánt a sors: le kell rombolnia ellenfele mítoszát egy jól irányzott fejlövéssel, hiszen amíg ő él, addig az oroszok is nagyobb kedvvel harcolnak. Oh, és persze van egy kis személyes érintettség az ügyben, de az már csak tényleg a hab a tortán.
A sztálingrádi első csatát félelmetesen durván sikerült bemutatni: a zöldfülű katonák útja a városba hidegrázósan elképesztő vizuális élmény és a literszámra ömlő vérnek köszönhetően undorító is egyben. Ha nem is vetekszik Tom Hanksék partraszállásával brutalitásban, azért mindeképpen ott a helye a legkegyetlenebbül bemutatott csatajelenetek között. Az olyan apróságok pedig, hogy csak minden második katonának jut fegyver az osztás során, nem csak vizuálisan teszik emlékezetessé a képsorokat.
Ezt követően pedig egy olyan macska-egér harc veszi kezdetét a két főszereplő között, ami annak ellenére tud végig izgalmas maradni, hogy párharcuk nagy részében nem csinálnak mást, csak lapítanak valami frankó rejtekhelyen, és várnak. Persze ennyivel nem lehet megtölteni közel 2,5 órát, ezt a készítők is érezték, úgyhogy kapunk egy szerelmi szálat, sőt, egyenesen egy szerelmi háromszöget, ami kellően megbonyolítja az egyébként sem egyszerű orosz front mindennapjait.
Ez a "bonyolítás" azonban jót tesz a végeredménynek, hiszen Vassiliből egy élő, lélegző karakter válik, aki a kvázi robotként funkcionáló ellenpólusa ellen küzdve végül elnyeri a jutalmát, bizonyítva, hogy a háborúban az emberség az, ami igazán számít. Jó pár megrázó képsorral, kellően "mocskos" környezettel, az orosz és a német szemétségek kendőzetlen bemutatásával igazán nagyszerű film válhatott volna belőle, ha a végét... a legvégét nem veszik túl "hollywoodira". Nagy kár a túladagolt cukormázért, persze érthető, hiszen a film témája a "remény", azaz a pozitív kicsengés elkerülhetetlen volt. De ugyebár mindennek van egy határa...
