Guy Ritchie az angol undergroundból küzdötte fel magát a Hollywood-i stúdiófilmek világáig. Sok víz lefolyt már a Temzén, mióta berobbant A ravasz, az agy, és a két füstölgő puskacső című filmjével a köztudatba. A stílus bár a technikai fejlődéseknek, és a stúdiókontrollnak hála kicsit már kicsit megváltozott, de a lényeg még mindig felismerhető. Guy Ritchie ismét egy jó filmmel lepett meg minket, noha azt én is aláírom, hogy a direktor úr rajongói valószínűleg csalódni fognak.
Nehéz szülés volt Az U.N.C.L.E. embere: már több, mint 10 éve annak, hogy valaki kitalálta, milyen jó is volna, ha a 60-as évek népszerű sorozatából (ami egyébként több mozifilmmel is kiegészült az évadokkal párhuzamosan) remake-ket készítenének. Hiszen a hidegháború... Nos, az már "sajnos" nem annyira trendi, de talán a retro életérzés gépszíja elkapja majd az embereket (speciel a mozik fizető közönsége nem ezekből az emberekből áll, de ez most mellékes).
Szóval a Warner végül elkészítette, a marketing gépezet elindult, és menetelt is, lévén a "két dudás egy csárdában" alapfelállás vicces farokméregetősdivel könnyen eladható portékának tűnik, de az emberek valamiért mégsem gondolták úgy, hogy Henry Cavill, vagy Armie Hammer lenne akkora név, hogy érdemes legyen elkölteni a mozijegyre a kemény munkával összekuporgatott pénzüket. Így végül a film sajnos moziforgalmazásban megbukott, ami szomorú, mert egyáltalán nem érdemelte meg.
A sztori szerint a CIA és a KGB két legkiválóbb ügynöke össze kell fogjon néhány atombombára ácsingózó náci ellen, akik Teller Ede bácsit fogva tartva próbálnak uránt dúsítani. Szerencsére a tudós lánya, a Kelet-Németországban autószerelőként éldegélő Gaby is a segítségükre van, úgyhogy az olasz fővárosban és a tengerparton elindulhat a stílusos náci- és atombomba vadászat. Természetesen mindezt rengeteg retro utalás (azért egy Trabant láttán sokunknak megdobban a szíve), poén és fordulat közepette...
Guy Ritchie rendezői stílusa egyre inkább videoklipesebb, amit elsőre talán kicsit idegennek érezhetnénk egy 60-as évekbeli kémsztoritól, de sok olyan vizuális megoldást is alkalmaz, ami a korabeli TV-sorozatokra emlékeztet, ettől válva a retro és a modern tökéletes elegyévé az U.N.C.L.E. képileg. Mindezt pedig zseniálisan összeválogatott zenei aláfestéssel egésziti ki (az original score sem kutya, szerintem az év egyik legjobbja), amibe egy fél pillanatra még az eredeti TV-sorozat főcím zenéje is helyet kapott.
Henry Cavillt eredetileg az orosz kém, Illya szerepére szerették volna, míg Tom Cruise volt az első választás Napoleon Solóként, de végül utóbbi (nagyon helyesen) inkább Ethan Hunt bőrébe bújt ötödszörre is. Így Cavill átvette az ő helyét, és bejött a képbe Armie Hammer is... És hogy mi ezzel a baj? Nem sok, csak sajnos a forgatókönyv úgy volt megírva, hogy Solo inkább okos, és sármos (na meg nem utolsósorban idősebb), míg Illya a kemény verőlegény-típus.
Na most ez utóbbit az acélemberre kigyúrt Cavill mellett rohadt nehéz elhitetnie a sokkal vékonyabb Armie Hammernek. Ami pedig Solo sármosságát illeti: Cavillnak ezzel nincs problémája, viszont a korával már annál inkább. Ekkora élettapasztalatot nehéz elhinni egy 30 éves csókáról, és szerintem a "18 évesen már megszedte magát a II. világháborúban" háttérsztori is eléggé sántít. De az biztos, hogy egyik színészre sem lehet panasza a női nézőknek (és a színésznőkre sem a férfiaknak).
Ami talán az egyetlen komolyabb hibája a filmnek, hogy nem foglalkozik eleget a főgonoszával. Vagy ha foglalkozik is vele, azt nem a megfelelő módon teszi. Igen, egysíkú, igen, annak ellenére, hogy nő, már ezerszer láttuk, és igen, túl magabiztos, és okos ahhoz, hogy hús-vér szereplőként gondoljunk rá. De hogy rácáfoljak önmagamra: talán nem is baj, hiszen a lényeg a két főszereplő közti kémia, ami pedig nagyon is működik. Rengeteg humor és kúlság van a filmben, szóval szerintem tökéletes egy jó kis mozizáshoz. Várnám a (soha el nem készülő) folytatást...
