Amikor ez a film elkezdett a megfelelő emberek gondolatiban formálódni, még teljesen máshogy nézett ki. Egészen konkrétan az Eminem főszereplésével készült 8 mérföld folytatása lett volna - elég meredek, hogy onnan hogyan jutottunk el egy boxdrámához... Bizonyára egy óvatlan pillanatban a freestyle rapcsatákat kihúzták, és átírták boxmérkőzésekre, és voilá! Na jó, talán ennél egy kicsit komplikáltabb volt, és többet fejlesztettek a könyvön, de még így is elég komoly problémák vannak vele.
Boxfilmekkel amúgy is tele van a padlás. Kapásból fel tudnék most sorolni 10-et úgy, hogy a Rocky 1-6-ot egynek számolom, így viszonylag nehéz dolog a témában újat mondani. Az életrajzi elemekkel átszőtt sportfilm persze mindig megoldás lehet (no, a Mélyütés nem ilyen), még akkor is, ha nagyjából az összes boxoló életpályáját le lehet írni 2-3 különböző forgatókönyvvel (1, a semmiből küzdötte fel magát..., 2, jól ment neki, elbukott, de aztán újra..., 3, jól ment neki, aztán megöregedett, balesetet szenvedett, stb...).
Ennek megfelelően a végső nagy ütközetet sem lehet úgy megcsinálni, hogy az ne legyen "klisés". Mert 1, elbukik, de az erkölcsi győzelem az övé? Klisé! 2, Kemény küzdelemben nyer úgy, hogy az ellenfél még trükközik is? Klisé! 3, Az első menetben kiüti a nagy ellenfelet? Akkor meg mi értelme az egésznek? Szóval nagyon is véges számú kimenetel létezik, és természetesen ezek közül választ a Mélyütés is. De még ennek ellenére is úgy érzem, hogy legalább a befejezésből kihozták a legtöbbet.
De nem úgy a film többi részéből... Az alapfelállás A remény bajnokát juttatta eszembe, fel lehet a Mélyütést Russell Crowe filmjének modern kori átirataként is fogni, azzal a különbséggel, hogy Antonie Fuqua képtelen arra, hogy visszafogott érzelmekkel dolgozzon. Komolyan mondom, hogyha főhősünk lánya elvágta volna egy papírlappal a kisujját, abból is lett volna egy háromperces szívszorító monológgal és bőgéssel telepakolt jelenet, hogy biztosan megsajnáljuk szegény szerencsétlent.
Nem mintha az alapsztori nem lenne elég ahhoz, hogy szomorkodjunk: Billy Hope egy árva gyerekből lett profi boxoló, aki egy másik árvát vett feleségül. Soruk jól megy, és Billy épp a visszavonulást fontolgatja, amikor egy jótékonysági rendezvény utáni összeverekedésben a legújabb kihívója egyik embere véletlenül lelövi az asszonyt. Billy persze teljesen kikészül, oda a karrier, oda a "barátok", oda a ház, oda a kislánya feletti felügyelet is. Talpra kéne tehát állni, és ebben csak egyvalakire számíthat: a félszemű Forest Whitakerre.
Talán ebből a leírásból is látszik, hogy már a forgatókönyv írásánál sem fukarkodtak a szomorú jelenetekkel, de a rendezésben ezt sikerült még egy újabb szintre emelni, ami már szerintem inkább taszító volt, semmint tényleg megrázó. Amikor például a sztori szempontjából abszolút irreleváns egyik utcakölyök halálát is 5 percen át nosztalgiázással gyászolják meg, akkor azért elgondolkozik az ember, hogy hová tűnt Antoine-ból a jó öreg arányérzék? Vagy hogy ezt bárki is komolyan gondolta, hogy ennyi könnycsepptől a végére még nem válunk immunissá a drámára?
Az egyetlen dolog, ami megmenti a filmet attól, hogy kinyomjuk, az Jake Gyllenhaal fenomenális alakítása. Sőt, tovább megyek: ez a pali még arra is képes volt, hogy ebből a rémesen túltolt alapból nézhető, és valamennyire még szerethető film készülhessen. Persze az is igaz, hogy néha ő is túldrámázza, de még mindig lényegesen visszafogottabb, mint az ultrafos A kísérlet-remake után a szerepét ismét nagyon-nagyon túljátszó Forest Whitaker. Annak a palinak nagyon nem tett jót az Oscar-díj.
Bunyós filmnél fontos szempont, hogy vajon a boxmeccsek hogyan sikerültek... Nos, jelentem jól. Elég jól. A végső meccs kifejezetten izgalmas, annak ellenére, hogy mint az elején is említettem már: a végkifejletben újat nem tudnak, vagyishát egyszerűen nem lehet újat (és mellé még jót is) mutatni. Nagy kár érte, hogy ennyire túldrámázták, mert ezzel az alakítással Jake Gyllenhaal is végre Oscar-közelbe kerülhetne - a film gyengesége miatt azonban én erre sajnos most már nem sok esélyt látok.
