Némafilm. Már megint egy némafilm?! Bevallom őszintén, a filmművészet ezen korszakát még mindig csak ízlelgetem, mert egyrészt nem egyszerű hozzászokni ehhez a stílushoz, másrészt pedig annyi minden más van azon a bizonyos watchlisten, hogy az ember ritkán veszi rá magát, nah... Pedig néha nagyon is érdemes, és ha ajánlhatok valamit eddigi limitált tapasztalataimat hasznosítva: ne a szovjet filmművészettel kezdjétek. Művészileg előrébb jártak, mint az USA, de pont emiatt nehezebb őket befogadni is.

A nagy parádé Hollywood szülötte. A világháború alig 7 éve ért véget, az USA ugye ráadásul csakúgy, mint később a másodikba, ebbe is kicsit később lépett be, és hát az alatt a kb. 1,5 év alatt nem szenvedett olyan maradandó sérüléseket, mint a 41-től 45-ig terjedő időszakban. Talán ezért is van az, hogy arrafelé az I. világháború koránt sem olyan izgalmas téma, így egészen 90! évvel ezelőttig kellett visszatekernem az idő kerekét, hogy lássak róla egy igazán jó amerikai filmet.

A sztori 3 katona életútját követi végig egészen attól a pillanattól, hogy megszólalnak a szirénák: az USA belépett a háborúba. Hármójuk közül James az igazi főszereplő. Elkényeztetett úri gyerekként nem szívesen menne háborúba, de egy kis félreértésnek "hála" úgy adódik, hogy mégis bevonul. Franciaországban aztán megismerkedik egy lánnyal, akivel - bár Jameset otthon is "várja" valaki - románc kezd el bimbódzani. De persze a katonák nem csajozni, hanem harcolni mentek a frontra...

Többféle változat létezik a filmből, és egy kb. 120 percest néztem meg, de eredetileg 150 perc a játékidő, ami lehet, hogy egy némafilmnél már sok lett volna ifjondi szervezetemnek (a Patyomkin páncélos 80 perc sincs), így utólag örülök, hogy egy, a modern nézői igényekre szabott változathoz volt szerencsém. Igazából nem is éreztem, hogy hiányzott volna bármi is, ez 120 percben elmesélve is egy kerek, végtelenül optimista film volt keserédes végkimenetellel.

Úgy is foglamazhatnék, hogy ez még az a korszak, amikor a három főhős azon veszekszik, hogy ki menjen az életveszélyes küldetésre, és nem azért, mert senki nem akar, hanem azért, mert mindenki menni szeretne. Így végül célbaköpéssel sikerül eldönteni a dolgot, és hát ezt követően csap át a film hirtelen a mézédes románcból és a vicceskedésből egy szinte teljesen más alkotássá. Jönnek a háború igazi borzalmai, amit egyébként már a film rövid szinopszisa is bőszen ígérget az imdb oldalán.

A játékidő első felében sokkal könnyedebb a hangulat. Itt elsősorban a főhős hirtelen megváltozott környezetére, az új barátokra, és az új szerelemre koncentrált a rendező - ha nem lenne rajtuk uniformis, meg sem mondaná az ember, hogy ez egy háborús film. Ez egy játékos, "naiv" szakasz, amit az tesz igazán zseniálissá, hogy a film utolsó harmadában ennek a totális ellentettjét tárja elénk a rendező, így egy olyan kontrasztot hozva létre, ami felér egy lórúgással még most is - nemhogy a korabeli közönség számára...

Ami pedig a grandiózusságot illeti: nem panaszkodhatunk. Amikor beindulnak az események, ott bizony sok száz statisztát, és rengeteg gépjárművet mozgatnak meg a kamera előtt - figyelembe véve a korabeli viszonyokat, ez óriási eredmény (és itt most elsősorban a katonai konvojos jelenetre célzok). Néha persze kicsit gagyi (pl.: az erdőben gyaloglás a német géppuskákkal szemben), máskor pedig kifejezetten ötletes (a lövészárokként funkcionáló kráterek közt mászkálás, és a nagy roham éjszaka).

A színészi játék is remek, az egyik főhős például tipikus fiatal Hugh Laurie még a mozgáskultúrájában is (nem véletlen ő felel a legtöbb poénért). A hang hiányát is ügyesen pótolták: az aláfestő zene dallamos, a lövések hangját néha egész hitelesen imitálják hangszereken. Ezek együttesének köszönhető, hogy korának egyik legjövedelmezőbb filmje lett: egy év alatt csaknem 5 millió dollárt fialt, ami akkoriban elég nagy pénznek számított. Szóval igen, a némafilm-korszak egyik legnagyobb pénzügyi sikerét tisztelhetjük A nagy parádé képében. Érdemes megnézni, még így, 90 évesen is.