A színész és a rendező mesterséget is űző izlandi fenegyerek, Baltasar Kormákur megtalálta a tökéletes matériát: hiszen azon felül, hogy egy elképesztően látványos film képe bontakozik ki előttünk pusztán a rövid tartalom elolvasását követően is, drámából és izgalmas karakterekből sincs hiány. Az más kérdés, hogy utóbbiakból sajnos túl sok van, és kicsit agyonnyomják egymást az értékes játékidőért, de panaszkodni talán ezért senki sem fog, mert még így is mindenki megtalálja majd a számítását.

Egy kis háttér: 1996-ban csúnya dolgok történtek azon a hegyen. Sokáig a legtöbb halálos áldozatot követelő évként tartották számon (ezt nem is olyan régen sikerült megdönteni), melyben nagy szerepe volt az ebben a filmben is bemutatott csúcstámadásnak. Akkoriban ezt nagyon felkapta a sajtó, ami nem csoda, hiszen a mászók között két újságíró is volt, akik közül az egyik meg is írta később könyv formájában a sztorit. Na, az Everest nem ez alapján készült.

Pontosabban szólva nem CSAK ez alapján, hiszen maga a forgatókönyv nem adaptáció, de nyilvánvalóan az esetről készült mindkét könyv, na meg a dokufilmek és más nyalánkságok is fel voltak adva házi feladatként az íróknak, akik  a biztonság kedvéért némi hollywoodi sziruppal még le is öntötték a végeredményt, csak hogy a fogyasztása könnyebb legyen. Az már mellékes, hogy ezzel pont a nyitányt és a záróképeket verik pofon, amiben dátumra, névre pontosan közlik az igaz történet fontosabbnak ítélt részleteit, adatait.

A sztori szerint '96-ra már jó biznisz az idióta amerikai turistákat a seggüknél fogva feltuszkolni a Mount Everest 8848 méteres csúcsára, azért boldog-boldogtalan befizeti a kicsit több, mint 60 000 dolláros összeget azért, hogy egy életre-halálra szóló élményben legyen része. Még egy postás is. Igen. No, és ez a szedett-vedett társaság néhány akklimatizáló mászás után megtámadja a csúcsot, ami a többségnek sikerül is, csak éppen a visszaútra a nyakukba kapnak egy szép nagy vihart, amit oxigénpalackok és beépített cserépkályha híján nem mindenki él túl.

Volt régen egy Pepsi reklám, amiben az Everest csúcsára megérkező hegymászót zászlók tömkelege fogadta - egy pillanatra megidéződött bennem a jelenet ezt a filmet nézve is (és így belegondolva: pár évvel a tragédia után ez még mindig egy ízléstelen poén lehetett). Szóval az Everest nagyon jól megragadja azt az alap gondolkodásmódot, ami a tragédiához vezetett, noha a felelősséget próbálja a főhős túravezetőkről elhárítani, és inkább a szerencsétlenül változó időjárás, valamint pár gondatlan serpa nyakába varrni azt, hogy az út során fizikailag alkalmatlanná váló emberek végül otthagyták a fogukat (vagy az orrukat, meg a kézfejüket...)

Mert mint már említettem, jó néhány szereplő meg fog halni. Nem árulom el, hogy kik (nem nehéz kitalálni, mert a rendező szájbarágósan adagolja az intő jeleket), a lényeg annyi, hogy azok, akiket megszerettetnek veled. Ócska fogás, de működik - mert ha a hangulat nem is kapott el az első fél órában úgy, ahogyan azt reméltem, a film a karaktereivel, még ha az egy főre jutó játékidő kevéske is, próbál mindent megtenni, hogy érzelmileg kötődj hozzájuk. Teszi persze mindezt nagyon helyesen, mert csak így lesz súlya azoknak a döntéseknek, rádióbeszélgetéseknek, amik közben mindenki taknya-nyála egybefolyik a nagy bánatban.

Néha egyébként ez már a visszájára fordul: Doug - a postás - már az előtt rossz kondiban van, hogy egyáltalán megérkeznének Nepálba. Azt követően pedig minden táborban kiköpi a tüdejét, rosszul van és alig él, mégis azt hazudja, hogy jól van, és még el is hiszik neki az emberek. De amikor már ennyire az esélyei ellen játszik valaki, az hamar ellenszenvessé válik, pláne úgy, hogy lényegében az ő nyomisága miatt többen is meghalnak. Ejnye Doug! Te önző f*sz!

Díjesővel megtámogatott szuperlátványos drámát vártak az emberek. Lett belőle egy korrekt film egy csúnya hegymászó-balesetről, ami gyönyörű képeivel, operatőri munkájával, all-star színészgárdájával, néhány jól elkapott pillanatával, és a vászonról is átütő csontig hatoló hideg érzetével egy remek kikapcsolódást nyújtó darab, de semmi több. Úgyhogy csak nézőpont kérdése az egész: a csúcsra várták, de csak a biztonságos táborig jutott, ami egy elismerésre méltó teljesítmény, de azért mégsem 8848 méter. Kérdés, hogy Te beéred-e ennyivel?

U.I.: Az igazi hős, és a legnagyobb badass az orosz fószer volt, csak hát ugye az Hollywoodban senkit sem érdekel.

U.I.2.: A hölgyek (Elizabeth Debicki, Emily Watson) magyar szinkronhangjai kritikán aluliak.