A távol-keleti filmművészettel mind a mai napig hadilábon állok, de amint időm engedi, igyekszem pótolni a lemaradásomat. Most egy japán film került a látómezőmbe, amiről annyit kell tudni, hogy annak idején nyert pár díjat, és hogy ez az "annak idején" bizony már nem ma volt. Több, mint 50 éves darabról van szó, amit 55 évvel később remake-eltek is, bár annak a változatnak már koránt sem ennyire pozitív a visszhangja. Azt mindenesetre szinte mindenki hangoztatja, hogy sokkal brutálisabb, mint az '59-es változat.
És épp ezért nem fogom én azt a filmet soha a büdös életben megnézni. Már az eredeti is olyan, hogy "köszönöm szépen, nekem ebből ennyi elég is volt", pedig aláírom, bőven lehetne fokozni még képileg a dolgokat. Jogosan merül fel a kérdés: miért nem akarom én ezt újra látni? Hát azért, mert a több, mint 100 perces játékidő alatt csak szenvedést, és nyomorúságot látni, de olyan durván, hogy attól még az életkedve is elmegy az embernek, és egészen biztosan más szemmel fog nézni a konyhasóra.
A sztori ugyanis a Fülöp-szigeteki hadszíntéren játszódik, ahol a japán hadi gépezet már az utolsókat rúgja. A sziget lakosságának nagy része elmenekült, az amcsik uralják a terepet, de néhány japán katona még él, és az erdőben bujkál, persze normális élelem nélkül. Főhősünk Tamura, akit a tüdőbaja miatt elküldenek a tábori kórházba, de mivel tud két lábon állni, oda sem akarják befogadni, de végül mindegy is, mert hamarosan azt is lebombázzák az amerikaiak. Kezdetét veszi a túlélőtúra néhány yam-gyökér, pár maroknyi só és egy kis "majomhús" kíséretében.
Két dolog különbözteti meg a Tüzek a síkságont a korabeli európai filmektől: egyrészt a szereplők ázsiaiak, másrészt pedig sokkal többet ordibálnak (ez tipikus japán sajátosság). Ezen felül azonban mind történetmesélésben, mind kivitelezésben nagyban hasonlít a régi európai minimalista drámákhoz: nos igen, ez nem az a film, aminek nézése közben lerágod valamennyi körmödet az izgalomtól, hanem inkább az, ami szép lassan hatol be a bőröd alá, és készít ki idegileg.
Nem mondanám, hogy akár csak egy percig is élveztem volna a filmet, és ez nem csak a történet számlájára írható. Ugyanis tény, hogy nem egyszerű darab, nem igyekszik azon, hogy fenntartsa a figyelmünket, inkább elvárja, hogy figyeljünk rá, amit a végén egy brutálisan erős lezárással honorál. Azt pedig mindenki eldöntheti, hogy hajlandó-e ennyit áldozni az idejéből egy erős, de kétségkívül vontatott filmre. Részemről nem bántam meg, de mint mondtam, megszenvedtem vele.
Azt hinné az ember, hogy egy ilyen filmben nem sokat szövegelnek, de mégis meglepően sok a dialóg. Méghozzá nem is rossz párbeszédek: nagyon jól lefestik a szigeten uralkodó viszonyokat, azt, hogy a katonák hogyan gondolkoznak, és bemutatja azt is, hogyan változnak át szépen fokozatosan élőholtakká. Rengeteg a feszültség a filmben, sosem tudhatjuk, kiben bízhatunk, ki az, aki a következő pillanatban leüti a főhősünket egy marék sóért, vagy egy szottyadt yam-gyökérért.
Ha már szóba került a főhős: Eiji Funakoshi hatalmasat alakít. És ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy jól adja elő a párbeszédeket, vagy hogy testbeszédével, mimikájával, és gesztusaival tűéles képet fest Tamura közlegényről. Állítólag a forgatás alatt annyira belejött a method actingba, hogy ő maga is koplalt szinte végig, aminek az lett az eredménye, hogy összeesett, és két hétre le kellett állítani a munkálatokat, mert kórházba kellett szállítani. Christian Bale most biztos irigykedik.
Ha a távol-keleti filmművészet felé még csak kacsintgatsz, ne ezzel a filmmel kezdd. Megfekszi a gyomrodat, és utána csak napokig a halál sápadt és csont sovány japán katonákra tudsz majd gondolni. Ha viszont szeretnél egy olyan háborús filmet látni, ami nem a lövöldözések kegyetlenségére, hanem a magukra hagyott katonák sorsára fókuszál, ennél kevés jobb akad a témában. Bár itt most a "jobb" azt jelenti, hogy kevés film megtekintése után érzed majd ennél rosszabbul magad.
