Én leszek az a szemét köcsög, aki azt meri erre a filmre mondani, hogy olcsó. Mármint nem a kivitelezésre célzok (habár ott is kénytelenek voltak spórolni, és a Totoróval együtt készíteni), hanem a húzásaira. Igen, szerintem ez a rajzfilm bármennyire is gyönyörű, túl sok mindent vet be, és azokat is nagyon átlátszóan, hogy megríkassa a nézőjét. Ez pedig egy darabig jó taktika csak: másfél órán keresztül már sok, idegesítő, még több, és még idegesítőbb. Nagyon nem ezt vártam.
Pedig ez egy igaz történet. Bizony. A főszereplő srác valójában Akiyuki Nosaka, annak a regénynek az írója, amiből aztán a rajzfilmet is készítették. Ő így gászolt: kiírta magából húga elvesztését, még 1967-ben, hogy aztán kb. 20 évvel később, meglehetősen körülményes módon elkészüljön (ő maga is áldozott rá pénzt, hogy befejeződhessen a projekt). Érdekesség, hogy a Totoróval együtt vetítették, és a közönség nagy része köszönte szépen, a vidám mese után már nem akart ott maradni a moziban, és szomorkodni.
A történet természetesen Japánban játszódik, amit éppen az amcsi gépek bombáznak gőzerővel. 1944-ben járunk, Seita és Setsuko pedig hirtelenjében fedél és édesanyjuk nélkül maradnak az egyik ilyen civileket ért támadás után. Egy darabig a nagynénjükhöz költöznek, ám az élelmiszerhiány hamar begyűrűzik, és jobbnak látják, ha odébbállnak. Miközben Seita folyamatosan minden követ megmozgat, és próbál valahonnan ennivalót keríteni, Setsuko szép lassan leépül az éhségtől...
Annak ellenére, hogy csalódtam benne, még rengeteg pozitívumát ki tudom emelni. Először is: az animáció fantasztikusan jó. Nem a szívem csücske a japán animáció, de meg kell hagyni, tudnak valamit a fiúk, mert ez tényleg pazar volt. Nagyon-nagyon szép beállításokat rajzoltak, jól játszottak a színekkel, fényekkel, és a mozgások is hitelesen voltak animálva, ami egy ennyire földhözragadt filmnél, mint a Szentjánosbogarak sírja, nem utolsó szempont.
A témaválasztás is egész jó - mármint nem az "éhezünk, sírjatok!" része, hanem hogy megmutatják, bizony a vesztes országokban is emberek éltek, akiket ugyanolyan kegyetlenséggel bombáztak a szövetséges haderők, nem kímélve fiatal, idős, nő, vagy férfi életét. És az teljesen mindegy, hogy "ki kezdte" a civilek bombázását, a lényeg az, hogy sajnos a II. világháborúban ennek fene nagy divatja lett - noha a háborúnak "normális" körülmények között nem erről kéne szólnia.
Hozzáteszem (visszautalva az előző bekezdés kezdetére), számomra még az "éhezünk, sírjatok!" történet sem tűnt volna olyan rossznak. A lényeg azon van, hogy hogyan sikerült a kivitelezés. Az első, és legnagyobb hibát szerintem ott vétették, hogy Setsuko karaktere bár nagyon aranyos is tud lenni, lényegében végighisztizi az egész filmet, ezért aztán a hozzám hasonló nézők sokkal kevesebb empátiával viseltetnek iránta, mint azt a helyzete megkívánná. Bizonyára ilyen volt a való életben is a kislány, de attól még ez filmen visszásan működik.
A második problémát pedig abban látom, hogy egy idő után túlságosan monotonná válik a sztori: bátyus próbál kaját szerezni, hugi egyre rosszabbul van. Bátyus szerez kaját, hugi hiába eszi meg, egyre csak rosszabbul van. Ehhez kapcsolódóan pedig egy fontos rendezésbeli baki: ha folyamatosan csak azt mutatják, hogy az éhező szereplő eszik, nehezebb a nézőnek elhinnie, hogy milyen komoly a baj. Mert bizony Setsukót többet látni enni, mint éhezni, ezért a film kb. közepén volt egy szakasz, amikor nem is igazán értettem, mi a probléma, mert látszólag nagyon jól elvoltak a szereplők magukban.
Kell egy bizonyos szintű emptáia hozzá, hogy át tudja az ember érezni azt, amin a film szereplői keresztülmennek, mert ha ez nincs meg, könnyen válhat csalódottá az ember a mese végeztével. Mindenesetre ez nem Disney-kategória, itt bizony húsbavágóan komoly dolgok történnek, és a célközönsége sem a 18 év alatti korosztály tagjaiból kerül ki. Felemás érzésekkel, de azért azoknak mindenképpen tudom ajánlani, akik valami komolyabb, borúsabb rajzfilmet is szeretnének látni két Pixar-mese között.