A Vissza a jövőbe 3-mal nem csak a jövőbe tértek vissza az alkotók, hanem az első rész esszenciájához is, ami a másodikból szerintem hiányzott. Ez a rész újra maximális fordulatszámon pörög, újra tele van remek ötletekkel, újra izgalmas minden perce, ráadásul hiába az USA egyik legsötétebb korszakában játszódik, messze életvidámabb, és szórakoztatóbb, mint a néha magát már-már túlságosan is ijesztőnek mutató középső etap. Kiskoromban ez volt a kedvencem a trilógiából.
Ma már persze azért kicsit máshogy állnak a dolgok. Igen, továbbra is remek szórakozásnak tartom, főleg hogy én különösen kedvelem ezt a korszakot, és imádom a westernes utalásokat, homage-okat, de azért be kell látnom, hogy ennek a filmnek 10 éves koromban voltam igazán a célközönsége. Ma már csak a nosztalgia segítségével tudom úgy élvezni, ahogyan az neki kijárna. De a hangsúly az "élvezni"-n van, és bizony ez egy olyan film, amit teli vigyorral, popcornnal a kézben lehet élvezni.
A sztori szerint - ami az előző rész közvetlen folytatása - a Doki egy bug és egy villámcsapás következtében 1885-be került, míg Marty ottragadt az 50-es években. De szerencsére előbbi gondolt a fiúra, és egy elhagyatott bányában rejtette el az időgépet, amit aztán egy alapos leírás, és fiatalkori önmaga segítségével rendbe is raknak. Marty menne is haza, de az utolsó pillanatban megtalálják a Doki sírját, amiből kiderül, hogy nem volt túl hosszú élete a vadnyugaton...
Spórolósak lévén az előző résszel szinte egy időben forgatták, és egy év késéssel küldték mozikba, ahogyan manapság is szokás a biztos pénzforrásnak tűnő trilógiák, quadrológiák, stb. esetében. Nagy fájdalmam, hogy akár csak a második résznél, úgy itt sem tért vissza Crispin Glover, így aztán Michael J. Fox volt kénytelen eljátszani a vadnyugatban élő ősét, akit eredetileg Glovernek kellett volna megformálnia. Mondjuk még mindig jobb, mint a második rész, ahol Marty lányát is ő játszotta (a széria legalja volt ez a döntés).
Visszatérve a vadnyugatra: ismét a jól ismert formulát kapjuk, és ismét előjön az örök folytatás-betegség, azaz a mellékszereplők egyre nagyobb teret kapnak. Itt Marty helyett már a Doki az igazi főhős, akinek az életét végre sínre kellene rakni (hahaha), hiszen az előző részekből megismert Dr. Brown minden bohókássága ellenére is egy végtelenül szomorú élettörténettel bírt (magányos, a családi vagyont a tudomány oltárán feláldozó, kicsit őrült tudós). És ez természetesen egy ilyen családi filmben tarthatatlan állapot!
Olyannyira előtérbe helyezték a célközönség életkorát, hogy a kicsit is durvább jeleneteket inkább ki is hagyták a végső vágásból - mint amilyen Strickland seriff meggyilkolása, amiért eredetileg letartóztatták volna Buford Tannent (ugye ebből végül a postakocsi kirablása lett az utószinkronnak hála). És a mai napig nem tudom megbocsátani a készítőknek azt az idióta geget, hogy a Doki ennyire nem bírja a piát. Nem mintha a sorozat az életszerűségéről lett volna híres valaha is, de ezt kicsit már erősen rajzfilm-jellegűnek éreztem (jó, mondjuk egy firkától ez nem meglepő...).
A nagy problémakör nem rossz alibi, habár a szokásos, ezerszer hangoztatott észrevételeket nekem is muszáj ellőnöm: a másik DeLorean ott pihen a bányában, teli benzintankkal - lehet, hogy érdemes lenne inkább abból leszívni egy keveset, mintsem lenyúlni egy vonatot, spéci tüzelőanyaggal kihozni belőle a maximumot, azaz a 88 mph-t, és az életüket kockáztatva egy szakadék felé vágtatni gőzerővel... De lehet, hogy csak a cinizmus beszél belőlem.
A trilógia azonban ennek a résznek hála vált kerekké, és bármennyire is imádom a mai napig a sorozatot, azért örülök, hogy a római korban játszódó negyedik rész ötletét végül elvetették (amúgy is messze van a Földközi-tenger a Monument Valley-től). Azon kevés trilógiák egyike, ami szent, és sérthetetlen a szememben, és aminek nincs, és soha nem is lesz szüksége rebootra, remake-re, és egyéb baromságokra - és szerencsére ebben a jogokat birtokló rendező úr is egyetért velem.
