Az első rész hatalmas sikere után nem is volt kérdéses a folytatás érkezése, és nem is kellett olyan sokat várni rá. Martin Riggs, Roger Murtaugh, Richard Donner és Shane Black is visszatértek (utóbbi kettő a rendező, és a forgatókönyvíró), hogy ismét elrepítsenek minket a szabályokra fittyet hányó Los Angeles-i zsaruk életébe egy, még az előzőnél is komolyabb üggyel, ami könnyen lehet, hogy nem csak az ő életükbe, hanem a szeretteikébe is kerülhet...

Shane Black - noha visszatért - le is lépett még a film befejezése előtt, ő ugyanis kicsit drasztikusabb dramaturgiában gondolkodott. Konkrétan Riggs halálában, ami a trilógiákhoz szokott nézőknek lehet csak egy kicsit furcsa, mert valójában teljesen logikus következménye lenne a film eseményeinek. Persze volt valami, ami közbeszólt: ezt a valamit pedig úgy hívják, hogy pénz - ami miatt ezeket a filmeket csinálják, és aminek megszerzésében az előző rész igen csak jeleskedett.

Amiből egyenesen következett, hogy ezt a nyerő szériát nem lett volna jó ötlet megakasztani. Szóval Shane Black végül úgy döntött, b*sszák meg, neki van ennél jobb dolga is, minthogy hollywoodi tündérmeséket írjon - és be kell vallanom, most az egyszer nem értek egyet vele. Mert bár tényleg logikus lenne Riggset megölni, koránt sem ordít az a halál a bekövetkezésért. Nem, az első részben még komoly öngyilkos-hajlamokkal megáldott főhős most már lábra állt, és egy majdnem olyan erős pofon az élettől sem volt képes eltántorítani őt attól, hogy visszaüssön.

A morális kérdésekbe nem mennék bele, Christopher Nolan három Batman-filmet is szentelt az önbíráskodás problémakörének... Maradjunk annyiban, hogy igen, ez még mindig a 80-as évek, és igen, a rendőri szakma köszönőviszonyban sincs azzal, amit Riggs és Murtaugh Los Angeles utcáin művelnek, de ezeket a filmeket, sőt, általában az akció-krimi-vígjátékokat nem azért szoktuk szeretni, mert hasonlítanak a valóságra - pont ellenkezőleg. Ezek nézése közben élhetjük ki az önbíráskodás-szomjunkat...

Legalábbis én mindig úgy voltam ezzel, hogy inkább filmen nézzük, és bólogassunk közben, mint valóban megtegyük. Más kérdés - és ez már tényleg messzire visz -, hogy nem mindenkinek van ilyen szuperjózan ítélőképessége, mint nekem (gondoljunk csak a vonatot kameháméval megállítani próbáló gyerekekre). Magyarán a Halálos fegyver is pornó, csupán a menőségre, lazaságra és igazságszolgáltatásra, és nem a puncira (vagy péniszre) szomjazók számára.

Ezt az igényünket pedig most még az előző résznél is sokkalta jobban kielégítik. Riggs ismét egyszemélyes hadseregként üzemel, de most akcióban is láthatjuk (mármint tényleg: a 4 közül ebben a filmben halnak meg a legtöbben), mellé pedig Murtaugh is megtanul végre lőni, meg kicsit nagyobb tököket is növeszt magának, mint amiket még az előző részben birtokolt. Érthető, hiszen valahogy fel kell zárkóztatni a társához, de kicsit azért mégis fura egy folyton a békés nyugdíjaséveire készülő apukától.

A poénok ismét remekül működnek, sőt, ezen a téren keményen be is erősített a film: megszerezték ugyanis kvázi harmadiknak Joe Pescit, aki egy hiperaktív pénzmosót alakít, akire a főhőseinknek vigyázniuk kell. Persze ez a felügyelet jó szokásukhoz híven a szabályokat be nem tartva történik, így Pesci is az események sűrűjében találja magát. Közben ő is megállás nélkül nyomja a jó dumákat - abszolút beillik a két főszereplő közé, úgyhogy nem kell csodálkozni, hogy a későbbi részekre is megtartották a karaktert.

Egy kicsit több, egy kicsit nagyobb, egy kicsit viccesebb, egy kicsit veszélyesebb. Tipikus folytatás, de szerencsére a jobbik fajtából: még nem roskad össze a vállalásai alatt, működik, mint akciófilm, működik, mint vígjáték, és működik, mint krimi. Nem mellesleg pedig tanítani való a forgatókönyv set-up/payoff rendszere. Utoljára még gyerekként láttam, így az akkori aktuálpolitikai vonatkozásokkal még nem voltam tisztában, szóval nekem most egy újabb réteggel gazdagodott a film.