Becsapós egy film ez... Azt hinné az egyszeri mozinéző, hogy A kezdő is bele fog illeni azoknak a filmeknek a sorába, amik közt pl.: a Tom Hanks nevével fémjelzett Larry Crowne is ott van. Azaz hogy egy bizonyos generáció azon tagjainak készült, akiknek van okuk a kétségbeesésre (pl.: kirúgták őket), és arról szól, hogy nem szabad feladni, és sosem késő újrakezdeni. Mint ahogy a cím is utalna rá, ugyebár ebben a 70 év feletti Robert de Niro az, aki ilyesféle helyzetbe kerül.
De most jön a csavar: A kezdő ezekhez a filmekhez tartozik, meg nem is. Meglepő módon ugyanis nem a nyugdíjasok újbóli munkábaállásának jótékony hatásairól van szó benne - noha azért ez a szál is megjelenik (élettapasztalat FTW!) -, hanem sokkal inkább a 30-as, karriert csináló nők megpróbáltatásairól. Hogy egyszerre kell anyaként, feleségként és vezetőként is helytállniuk, és ez egyáltalán nem könnyű, hiszen még a társadalom mindig nem fogadta el ezt teljes mértékben.
Tehát az, amit "nyuggerfilmként" próbáltak eladni, valójában egy sokkal fiatalabb generáció sokkal komolyabb problémáiról szól, viccesen. A kezdőben ugyanis az a legjobb, hogy a lehető legjobb értelemben vett közönségfilm. Az a fajta, ami akár a náci háborús bűnökről is szólhatna, a néző akkor is jó érzéssel, vigyorral az arcán hagyná el a mozitermet, annyira jó és aranyos hangulatot sugároz. A Hathaway - de Niro páros pedig a nagy korkülönbség ellenére is baromi jól működik.
A sztori szerint Ben már letette a lantot, de a felesége halála után nem találja a helyét. A munkamániáját csillapítandó jelentkezik egy felfutóban lévő start-up vállalat senior gyakornoki programjába, ahol pont a sok fronton helytálló, egész nap csak dolgozó főnöknő (Jules) mellé osztják be, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy egy vén fószert pátyolgasson. Ben azonban feltalálja magát, és Jules azon kapja magát, hogy nagyobb szüksége van erre az élettapasztalt férfira, mint bármi másra.
Szóval afféla feel good-filmmel van dolgunk, ami egyszerre vicces, és szivet melengető történettel kapcsol ki minket arra a 2 órára a moziban. És bár egyértelműen nem én vagyok a célközönség, mégis úgy éreztem a film végeztével a moziban, hogy én ezt még nézném egy darabig. Nem vagyok Nancy Meyers rajongó, nem kell félni, de mégis úgy érzem, hogy ez eddig a legerősebb munkája: mert annak ellenére, hogy vicces, eléggé hitelesen mutatja be a modern ember/társadalom egy mostanában egyre több figyelmet kapó problémáját.
Hollywoodban meg aztán különösen érzékenyek most erre (elég Patricia Arquette Oscar-köszönőbeszédére, vagy Jennifer Lawrence fizetés-különbségbéli elégedetlenségére gondolnunk). Szóval ezt az egész üzenetet mesterien becsomagolták egy olyan dobozba, amitől még a Joli néni is, aki már 40 évnyi kasszázással a háta mögött réges régen kibékült a neki osztott nemi szereppel, elismerően bólogat és szurkol azért, hogy az Anne Hathawaynek tényleg összejöjjön az, hogy egy napja végre 48 órából álljon.
A végső konklúzióval én személy szerint nem értek egyet - nem hímsovinizmusom, hanem amiatt, hogy szerintem egy jó vezető tisztában kell legyen azzal, hogy mi az a pont, ahol már túlvállalja magát, és ilyenkor a cég bizonyos részeit lepasszolhatná másnak (komolyan azt hittem, hogy de Niro figurája végül megkap egy részleget), és nem biztos, hogy az a jó döntés, ha minden áron ragaszkodik mindenhez, amit egykoron irányított... Főleg annak fényében furcsa mindez, hogy a film elejéhez képest konkrétan semmi nem változik Jules életében/életvitelében, és azt még a vak is látja, hogy már rég túlvállalta magát...
A kezdő szerintem is megérdemli azt a szeretetet, amit a közönsége felől kap. Néhány gyengébb pontot (pl.: az álláshirdetés túlságosan trendynek látszatása (van ilyen szó?), vagy a részeges sofőr jelenetet) leszámítva simán ott a helye a 2015-ös év legjobb vígjátékai között. Pedig nem hasfalszaggatóan vicces, és még csak azt sem merném mondani, hogy olyan nagyon eredeti volna, hanem egyszerűen csak jó nézni minden egyes percét. És jó volt látni de Nirót végre egy igényes vígjáték-szerepben.
