Fogalmam sincs, hogy miért, de Hollywood mintha újra felfedezte volna magának, hogy a háborús filmekkel, még ha azok magas korhatár-besorolást kapnak is, jól lehet keresni. Igazából azt nem értem, miért felejtették egyáltalán el ezt... Hiszen a Ryan közlegény megmentése a mérhetetlenül maga brutalitás-faktora ellenére is szépen hozott a konyhára. Nemrég a Túlélő triplázta meg a gyártási költségeit odahaza, a Harag inkább külföldön ugyan, de hasított, az Amerikai mesterlövész meg csak simán a tavalyi év legtöbb bevételt hozó filmje lett az Államokban, megelőzve olyan csicska franchise darabokat, mint az Éhezők viadala, vagy a Marvel moziverzum.

Anno pedig mai filmünk is, a Túlélőhöz hasonlóan triplázott egy jót odahaza, és a sort folytathatnám még egy rakás kétségkívül jól pozicionált, de mégse szégyellős háborús darabbal. A Ryan közlegény megmentésére nem is az a legjobb kifejezés, hogy "nem szégyellős", hanem ez a film egyenesen azt vállalja, hogy egy életre elveszi a kedvedet még a légpuskával verebekre lövöldözéstől is: repülnek a végtagok, fröcsög a vér, a nagy összevisszaságban pedig te magad is elveszel nézőként, és ott találod magam Omaha beachen, magzatpózban.

Mert a Ryan közlegény megmentése elég kemény képsorokkal kezd. A normandiai partraszállásból mutat be egy részletet, mindezt az akció túlélői szerint olyan hitelesen, ahogyan egy másik film sem tette soha azelőtt. Ja, mondjuk megnéztem volna a hatvanas években, ahogy repkednek a végtagok mindenfelé... Ezekhez a jelenetdarabkákhoz egyébként a Kék katonában is alkalmazott módszerhez nyúltak a készítők: csonkított végtagú statisztákat szerződtettek, akikre művégtagokat erősítettek, így téve hitelessé azt, amikor leszakadnak azok.

A partraszállás egyébként "csak" megadja az alaphangulatot. A film további része egy kitalált történet, amit valós események ihlettek, igaz egy másik korszakból, az 1860-as évek amerikai polgárháborújából. A 4 Ryan-fivér közül 3 1-2 nap leforgása alatt halálozik el, ezért a vezetőség azt találja ki, hogy az utolsó életben maradt srácot kihozzák a hadszíntérről. A félresikerült ejtőernyős offenzíva miatt német területen tartózkodó közlegény megmentésére csapatot verbuválnak, melynek élére a Tom Hanks által alakított Miller századost teszik meg. Szar meló, de talán egy sikeres akció után ők is közelebb kerülnek ahhoz, hogy hazajussanak.

Annak ellenére, hogy több, mint 2,5 órás hosszúságú, nincs benne túl sok jelenetsor: igazából egy kezünkön össze lehet számolni azokat a fontosabb állomásokat, amiken az egyre fogyó, de kezdetben 8 tagú csapat keresztülmegy. Másképp megfogalmazva: nincs túlbonyolítva a sztori, ellenben ami van, azt sikerült a lehető legalaposabban, és legjobban kifejteni. A kissé epizodikusnak ható szerkezete miatt tekinthetünk rá úgy is, mintha egy 5 részes minisorozatot néznénk egybevágva. És persze egy rakat pénzből megcsinálva.

A legfurcsább számomra azonban az volt, hogy én, aki kifejezetten nem komálom az efféle elrendezést, a másodszori megtekintést követően is imádtam ezt  filmet. S hogy miért? Mert a lehető legtökéletesebb időben készült a lehető legjobb emberek kezei között. Spielberg még karrierje csúcsán, Tom Hanks még karrierje csúcsán, egy rakás mellékszereplő karrierje elején (itt aztán tényleg szinte mindenkiből lett valaki). Ha pedig azt hinné az egyszeri olvasó, hogy csak a nosztalgia beszél belőlem, el kell árulnom, hogy néhány éve volt, hogy először láttam a filmet...

A realisztikus ábrázolásmódról már volt szó: sokat mutatunk a legdurvább dolgokból is, persze a dinamika és a könnyebb átélhetőség kedvéért kézikamerázunk rendesen... Na, és akkor Spielberg jön, és azt mondja: rakjunk az egész filmre egy frankó effektet, amitől kissé kékesebb, kissé fakóbb lesz a kép (ez azóta sok videóvágó progiban alapeffektnek számít már). Állítólag amikor leadta a TV, egy csomóan betelefonáltak, hogy valami gond van a képpel, menjenek ki, és csinálják meg...

A Ryan közlegény megmentése egy kicsit olyan, mint a Gladiátor: valós történelmi keretek közé helyezett fiktív történet, ami mindkét tulajdonságát remekül kamatoztatja: a felvázolt háttér hiteles, felszínes történelmi ismeretekkel rendelkezők számára is ismerős, így nem kell sokat vacakolni a helyzet felvázolásával. A sztori pedig a keretet adó, de nem limitáló háttér előtt problémamentesen bontakozhat ki, lerázva az igaz történeteknél gyakori sztorihűség béklyóit. Tökéletes darab.