Sírok. Sőt, zokogok. Komolyan mondom, ez az egyik legérdekesebb II. világháborús alapanyag, amivel eddig dolgom volt. Egy amolyan icipici történet a nagy egészből, ami a vakmerőségről, bátorságról és a rátermettségről szólna. Egy nagy áron megszerzett apró győzelem a németekkel szemben, amiben benne van egy kémfilm minden izgalma és egy A piszkos 12-szerű kalandos, a karaktereket a középpontba helyező sztori minden érdekessége, játékossága.
És persze ezt a "benne van"-t hipotetikusan kell értelmezni - minden adott, hogy egy zseniális film készüljön belőle, és az elején még be is robbant egy ötlet-bombát, aztán a középszerűnél is gyengébb rendezés, és az értelmetlenül megírt forgatókönyv csírájában folytja el az egészet. Kapunk egy... Nem is tudom, mit. Leginkább egy gagyibb John Wayne-háborús filmre emlékeztet, a különbség csak annyi, hogy egyrészt ez most angolokkal, Angliában játszódik, másrészt pedig a főszerepben egy tehetségével (és nem pusztán a karizmájával) befutott színészóriás domborít.
Őt pedig José Ferrernek hívják, és ha így 2015-ben nem is mond olyan sokat a neve, higgyetek a kollégáinak (pl.: Peter O'Toole-nak Az arábiai Lawrence-ből), akik szinte kivétel nélkül elismerően nyilatkoztak róla aktív éveiben. A film legnagyobb problémája egyébként maga Ferrer (csak hogy váltsak egy éleset), de nem színészként, hanem rendezőként. Mert bizony a kamera mögött is ő állt, és hasonlóan a már említett John Wayne-hez, ehhez a mesterséghez - hiába művelte - nem értett.
A sztori szerint egy különleges alakulatra volna szükség: kajakos katonákra, akik feleveznek a németek által megszállt Bordeaux-ig, és felrobbantanak pár hajót mágneses plasztikbombák segítségével. Ez eddig egyszerűen hangzik, de 1942 telén ez egyáltalán nem tűnik végrehajtható küldetésnek, és nem csak a folyamatos német őrjáratok, hanem a tré időjárás miatt is. De a csapat természetesen így is belevág a lehetetlen feladat végrehajtásának, mert a hazának szüksége van rájuk.
A patriotizmus szép dolog, a patrioidiotizmus (copyright by me) viszont nem annyira. És bár a Puerto Rico-i születésű José Ferrert nem lehet azzal vádolni, hogy gyerekkorában mélyen érintette London bombázása, a film ennek ellenére mégis átlépi a jóízlés határvonalát. Nehéz ezt megfogni konkrét példákkal, de az érzet, amit keltett bennem, egyértelmű: mindenki faszagyerek, és ha vannak is problémák, azokat könnyen meg lehet oldani. Ja, és ha valaki meghal a csapatból, az rögtön hőssé válik. Mondtam már, hogy a The Cockleshell Heroes olyan, mint egy sz*rabb John Wayne háborús film?
A játékosabb, humorosabb hangvétel nemhogy nem segít, inkább egyenesen ront a végeredményen. Ez speciel nem José Ferrer hibája, mert bár ő is kért forgatókönyv-átírást, a "poénokért" a producert, Irving Allent kell okolni. Nem szeretnék azonban csak rá mutogatni, mert Ferrer is megtette a magáét: a rendezés során szinte csak magára gondolt, az összes közelin ő szerepelt - Allen kénytelen volt az időközben a rendezői székből is lelépő Ferrer helyett befejezni a munkát, és a többi színészt is láttatni a vásznon.
Ezen csúszott el a egy korai A piszkos 12 típusú film lehetősége. A karakterek nem kimondottan érdekesek, és ha próbálkoznak is mélyíteni rajtuk (megcsaló asszony), az is teljesen irreleváns módon történik, a levegőben lóg. Ferrer figurája rejt némi izgalmat magában, végig olyan távolságtartónak érezni - az altiszte és közte közötti nézeteltérést meg nem sikerül rendesen kibontani, folyton ugyanaz az ellentét ismétlődik, míg végül természetesen a tökösségnek hála utóbbi rájön, hogy hibázott.
A színészek közt egy kisebb szerepben feltűnik még Christopher Lee is a tengeralattjáró kapitányaként, de nem zavar sok vizet (hahaha), sőt, szerintem kifejezetten rosszul játszik. Az utolsó szöget azonban nem ő veri be a film koporsójába, hanem az az eszméletlenül gagyi makett-robbantgatósdi, amivel a fináléban riogatják a szegény szerencsétlen nézőket. Fantáziátlanul összerakott, rosszul megvalósított, nagynak szánt, de irdatlanul elbaltázott lezárás, aminél még a csöpögős záróképsorok sem tudnak gázabbak lenni, pedig nagyon igyekeznek.
