I. világháborús légierős sztorikból, pláne a német oldalról elmesélve nem sok van. Persze a Vörös Báró legendás figurája köré már rettyintettek (nem is olyan régen is) filmeket, de A kék Max érdekes módon nem róla szól (noha feltűnik benne egy afféle cameo erejéig). Nem, ez egy kitalált sztori, ami egy nagy sikerű, folytatásos regénysorozat első része alapján készült, de kellően megváltoztatva az alapot ahhoz, hogy aztán ne is lehessen folytatni: A kék Max ugyanis filmként egy kerek egész.

Mondjuk nem nagyon bízok már Peter Jackson ízlésében, de ez a film egyike a kedvenc I. világháborús darabjainak. Most, hogy láttam, meg is értettem, hogy miért. Mert minden hibája, minden elnyújtottsága ellenére is van benne valami olyan báj, amit nagyon kevés filmtől kap meg az ember. És mint már említettem, a téma is van annyira extrém, hogy érdemes legyen rászánni azt a 2,5 órát. Arról nem is beszélve, hogy Ursula Andress ruházatára természetesen most is erős gravitáció hatott egyes jeleneteknél...

A sztori szerint a nem arisztokrata sorból származó Bruno Stachel némi gyalogsági szívás után úgy dönt, hogy ő márpedig pilótának áll. Rossz természete, maximalizmusa, és érzéketlensége, na meg persze a már említett származása miatt még a tehetsége ellenére is nagyon nehezen sikerül beilleszkednie. Az egyik legsikeresebb pilótával folyamatosan rivalizál, az egyik magas rangú tiszt származása miatt őt szemelte ki a propagandakampánya élére, ő pedig ennek a magas rangú tisztnek a bögyös feleségét szemelte ki valami még ennél is mocskosabb dologra...

Lomha monstrum ez a film, de mégis fel tud szállni. Lomha, mert mivel regényből készült, túl sok mindent el szeretne mondani, emiatt aztán nem halad úgy a sztori, min ahogyan kellene. És fel tud szállni, mert szerencsére valamennyi szubplot érdekes. A rivalizálásnak megvan a maga bája, a propaganda részt bemutató szakasz félelmetesen pontos képet fest a gépezetről, a szerelmi szál pedig kellő intrikával szolgál - és noha utóbbi nekem nem a kedvenc témám egy háborús film esetében, azt elismerem, hogy jól sikerült az is.

Ami a történelmi hitelességet illeti, ott már vannak gondok, de persze csak az arra fogékonyaknak. Mert nekem például édes mindegy volt, hogy pontosan milyen típusú repülőgéppel, valamint milyen pilótafelszerelésben szálltak fel, de ahogy olvasom, a készítők ilyen téren meglehetősen nemtörődömök voltak. Ezért pedig nagy kár, mert minden más mellett az igényesség is egy jó fokmérője a nagy filmeknek, amibe beletartozik a téma alapos átrágása, tanulmányozása is.

De legalább látványos. Szerencsére nem spóroltak a harci jelenetekkel, és ezek zömét nem úgy oldották meg, hogy mutatják szemből a pilótát, néha meg bevágnak egy-egy régi háborús felvételt (nem is tehették volna, lévén az I. világháborúban nem hinném, hogy a levegőben készült ilyesmi, és ha készült is, nagyon elütött volna a minősége). Nem, itt tényleg repültek régi(nek látszó) gépekkel, és ezt rögzítették. Hivatásos pilótájuk is volt, aki kaszkadőr mutatványokat (egy híd alatt átrepülés) is csinált, feldobva ezzel a rivalizálós jeleneteket.

A légi csaták követhetőek, izgalmasan vannak bemutatva, és nem tűnnek olcsónak. Vannak szép számmal olyan jelenetek is, amikben több száz statisztát kellett egyszerre mozgatni, ezek is baromira jól néznek ki. De semmi és senki nem nézett ki olyan jól, mint a Ursula Andress, aki bár színészkedni nem nagyon tudott, minden tehetségét beleadta a szerepébe (egy másik színésznő utószinkronizálta, akárcsak pár évvel korábban a Dr. Nóban is).

George "Hannibál" Peppard pedig élete egyik legnagyobb szerepében hozza (szerintem) meglehetősen jól a becsvágyó Stachel figuráját. Hideg, távolságtartó tekintete remekül illik ahhoz a karakterhez, amit megírtak, de mégis van benne valami (talán a Szupercsapatból is ismert csibészes mosolya teszi), ami miatt szerethető figura lesz minden sztereotipikus németsége ellenére is.

U.I.: Fun fact - Az ekkor még csak hírnökként dolgozó Adolf Hitler is "cameózik" a pezsgős jelenet alatt.