Joggal gondolhatnánk, hogy Hollywood szeret magához nyúlni (=a saját mítoszát gátlástalanul építgetni), de az igazság az, hogy rendkívül kevés olyan életrajzi film született, amiben valamelyik ünnepelt híresség/tehetség életét dolgozták volna fel (a viszonylag szűk réteget érdeklő tudósokról is hasonló számban, sportolókról pedig nagyságrendekkel több életrajz darab született). Az a fura helyzet állt elő, hogy Kubrickról nem, de egy magát Kubricknak kiadó férfiról már készült film...
Számomra így aztán különösen örömteli, amikor egy nagy név életét feldolgozzák, mert az egyben azt is jelenti, hogy betekintést nyerhetünk a kulisszák mögé, a filmkészítés varázslatos világába. Bruce Lee, Alfred Hitchcock, Peter Sellers, Charlie Chaplin, James Dean, Marilyn Monroe, Lon Chaney, Howard Hughes, James Whale, Orson Welles, Frances Farmer, Szergej M. Eizenstein, Pier Paolo Pasolini, Frank Wead és természetesen Ed Wood után tehát terítéken Dalton Trumbo.
Az egész azzal kezdődött, hogy valami véget ért. Ezt a valamit II. világháborúnak hívták, és az addig szövetségesként üzemelő Szovjetunió hirtelen büdös, mocskos komcsik lakta terület lett, melyet egy igaz amerikai hazafi, ha meglát a térképen, menten leköp. Aki pedig egy követ fúj velük, azt minimum nyilvánosan kell kivégezni, ahogy azt egy szabad demokráciában szokás ugyebár. Na, szóval a hidegháborúval elkezdődött a félelem a kommunistáktól, ezért az amcsi komcsi párt tagjait jól meghurcolták.
Dalton Trumbo elismert forgatókönyvírónak számított már a 40-es években is (Oscar-jelölést is szerzett ekkorra már), és egyike volt Hollywood legjobban fizetett, és nem mellesleg legjobb íróinak. Hazafi volt, de ugyanakkor hithű kommunista, ráadásul olyan fajta ember volt, aki mindig bízott abban, hogy igaza van, és ezért nem is volt rest kiállni. Életének legizgalmasabb éveiben a munkanélküliség ellen küzdött, álnéven szerzett két Oscar-díjat, és bár rendesen beleőszült, de döntő szerepe volt abban, hogy az ún. "Fekete lista" megszűnjön létezni.
Az 50-es években ezen a Fekete listán nem a legjobb le nem forgatott forgatókönyvek, hanem a nem kívánatos hollywoodi dolgozók álltak. Kommunisták, akiket a John Wayne-hez hasonló hazafiak zseniálisan primitív érvek menték kívántak eltiporni. Az ember igazságérzetét bántó jelenetekkel mindig is könnyen lehetett szimpátiát kicsikarni a nézőkből, és ezt a fegyvert a Trumbo is szemérmetlenül alkalmazza. Ez persze nem baj, a probléma ott szokott kezdődni, amikor a készítők megelégszenek ennyivel.
A Trumbónál szerencsére nem ez a helyzet. Nem ez a film a filmkészítés csúcsa, ez gondolom nem meglepő, de szerencsére nem egy száraz doku egy ikon életéről, hanem egy kifejezetten szórakoztató életrajzi film tele érdekes háttérinfókkal, jól eljátszott karakterekkel és egy zseniálisan zseniálisra írt főszereplővel. Mindig hatalmas pozitívumként élem meg, ha egy szereplőről nem csak más szereplőkkel mondatják, hogy milyen zseniális, hanem tetteivel, párbeszédeivel ezt be is mutatják.
Az i-re a pontot pedig Bryan Cranston Oscar-jelölést érő színészi alakítása rakja fel. Trumbo komplex személyiségét hibátlanul kelti életre, és nem csak a bajuszának köszönhető, hogy a film nézése közben Daltont, és nem Bryant látni... Természetesen rajta kívül is van jó néhány erős alakítás, és tök jó volt látni újra "fiatalon" Hollywood nagy sztárjait: az egyik "gonosz" szerepében feltűnő John Wayne-t, vagy az ellentétjeként szolgáló Kirk Douglast, akinek nagy szerepe volt abban, hogy eltöröljék a Fekete listát.
A Trumbo tehát egy szórakoztató életrajzi film, melyben szerintem nem csak a filmfanatikusok találhatják meg a számításukat. Az előzetes híresztelésekkel szemben egyáltalán nem érezni rajta semmiféle TVfilmes hatást, mint ahogyan azt például a Hitchcockon érezhettük. Ez a sztori megfilmesítésért kiáltott, és még a nyilvánvaló (és filmes szempontból szükségszerű) csúsztatások ellenére is egy remek betekintőt enged a Hollywoodot mozgató folyamatok mögé.
