A meghívás egy újabb remek, ráadásul indirekt példa arra, hogy a sok pénz megöl(het)i a kreativitást, viszont ha összébb kell húzni a nadrágszíjat, akkor a vér a készítők agyába tódul inkább, és a megnövekedett oxigén- és cukorszint megteszi a jótékony hatását. Legalábbis én ezzel tudom magyarázni azt, hogy M. Night Shyamalan mekkora zuhanórepülést nyomatott a 2000-es években, és hogy milyen jól sikerült végül az ismét szerényebb körülmények között forgott A látogatás című darabja.
És persze ezzel magyarázom azt is, hogy az olyan filmek után, mint a Titánok harca, vagy az R.I.P.D. - Szellemzsaruk, Phil Hay és Matt Manfredi forgatókönyvírók sikeresen megleptek egy egyszerű ötletre épülő, feszült thrillerrel (lehet, hogy ebben a stúdiókontroll teljes hiánya is nagy szerepet játszott egyébként). Nem az év filmjét szolgáltatták, de az eddigi teljesítményük alapján most valami megmozdult bennük. A meghívás egy lassan építkező, néhol kifejezetten okos thriller-horror keverék, aminek a legfőbb erénye egyben a legnagyobb gyengesége is.
Tudni illik a film meglepően visszafogott. Már ami a hasonló felütéssel induló zsánerfilmeket illeti (hogy konkrét példát is hozzak: Te következel). Azaz sokáig nem "történik semmi", csak az agyunkat húzzák, és be kell valljam, ezt akkor, ott a moziteremben csalódottan éltem át, de ennek javarészt az lehet az oka, hogy aznap estére már a harmadik filmem volt zsinórban, és pont előtte került terítékre a szerintem zseniális Turbo Kid, ami lényegesen nagyobb élmény volt a számomra - de erről már olvashattatok.
De ahhoz képest, hogy nem a legjobb hangulatomban kapott el a film, és sokáig nem éreztem olyan erősnek, a lezárással sikeresen, és nagyot mentettek a készítők. De éppen ezért nagyon nehéz is írni róla, hiszen ha felfedném ezt a csavart, amit az utolsó kb. 15 percre hagytak, akkor elrontanám a filmélményedet. Enélkül pedig folyamatosan rébuszokban, és kétértelmű utalgatásokban kell beszélnem egy, a műfaji meghatározásból egyébként könnyűszerrel kikövetkeztethető végkifejletre.
Jó, a végére elszabadul a pokol, igazából ez egy percig sem kérdés, olyan ez, mint a pornónál: mindig élvezés a vége (legalábbis az egyik haverom ismerőse ezt állítja, mert én még sosem néztem pornót. Végig.). A kérdés csupán az, hogy ki lesz a hunyó? Mert abból bizony két variáció is akad: a film első 80 perce igazából végig arra játszik, hogy kétségek közé tereljen, és minden, de szó szerint MINDEN gyanús legyen. Az is, ha valaki megszólal, meg az is, ha valaki csak hallgat.
A meghívás története nagyon egyszerű: egy pár meghívja néhány baráti párt az otthonukba. Meglepő a cím láttán, igaz? A meghívók hölgy tagja (Eden) korábban komoly traumát élt át, de most már látszólag túltette magát rajta. De ennek ellenére is furcsa, hogy a traumán osztozó egykori férjét, Willt, és újdonsült nőjét is elhívják magukhoz. A kérdés innentől kezdve pedig az lesz: a gyanúsan, de kedvesen viselkedő meghívók, vagy a paranoiát komolyan toló, ellenséges Will lesz a hunyó?
A történet kibontakozása tehát kellemesen lassú tempóban telik, amihez minden bizonnyal hangulat kell. Mert alapvetően nem a párbeszédekkel, vagy a színészi játékkal van probléma, mert azok teljesen hétköznapinak, hitelesnek tűntek, hanem azzal, hogy csúnyán szólva: nem történik semmi. Ez a felvezetés kétségkívül hasznos a végső katarzishoz, azonban úgy kb. 10 perccel még így is hosszabbnak éreztem. 90 perc alatt a legjobb, ha csupán egy poénra szeretnénk felhúzni a filmünket.
A végső negyed órával kapcsolatban is ambivalensek az érzéseim. Egyrészt örülök, hogy nem húzták el feleslegesen, másrészt pedig kicsit szomorú is vagyok, hogy bár nagyot szól, a bevezetés hosszúságához képest mégsem elég nagyot. Olyan érzésem volt, mint amikor The Keeping Roomot néztem, noha hozzá kell tennem, azt jóval nagyobb csalódásként éltem meg. A meghívást mindenképpen tudom javasolni, mert a műfaj többi filmjéhez képest visszafogottabb és okosabb.
