Egy ismerősöm ajánlotta ezt a filmet miután felfedezte a blogomat, én pedig kapva az alkalmon be is szereztem ezt az aranyos kis svéd mozit. Tágítani a látóteremet jó lesz - gondoltam magamban, ha meg valami elvont kacat, hát kibírom azt a két órát, ezen ne múljon. Mert egyébként én (kifejezetten) szeretem a mainstream hollywoodi filmeket, és annál kevésbé a túlművészkedett hülyeségeket, amibe mindenki belelátja a maga kis magyarázatát. De messze nem vagyok annyira elutasító, mint ahogy az előző mondatomból kitűnhet, ellenben már rég rájöttem arra, hogy hiába fogom fel egy film szimbolikáját vagy rejtett üzenetét, attól még nem lesz egy jó film számomra, hogy ezek a dolgok benne vannak. És azt veszem észre, hogy sajnos nagyon sokan nem így gondolkodnak. Szem előtt tartva tehát, hogy én egy filmen szórakozni szeretnék, kikapcsolódni és nem szenvedni, következzen a Hétköznapi mennyország:
Ami egy szórakoztató film. Pár nappal korábban néztem meg és hagytam időt, hogy leülepedjen, mert ennek ellenére nem egy tipikus hollywoodi nyomvonalon haladó történetet láthattam (ahogy a más fűszerekhez szokott gyomornak is idő kell a helyrerázódáshoz). A svédek egyébként egész jók ebben a filmkészítés dologban, ezt most már bátran kijelenthetem. A Tetovált lány svéd verziója nekem egy fokkal jobban bejött, mint a Fincher változat, viszont a második rész nem tudott lekötni, így azt félbehagytam és várja az újbóli nekilendülést, az Engedj be! is eléggé érdekesre sikeredett, bár kicsit néhol vontatott volt... És most itt van ez a film is (hú, micsoda svéd filmlista, 3 film, ez nem semmi!), ami korábban készült az eddigieknél, nevezetesen 2004-ben, és a svédek nagy kedvence azóta is. Nem mellesleg a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjáért is versenyben volt anno.
A története viszonylag egyszerű: Danielt fiatalkorában terrorizálták szülőfalujában az iskolatársai, emiatt szüleivel elköltöztek onnan. Sok-sok évvel később a fiúból világhírű karmester lett, aki fellépésről fellépésre jár, míg nem össze nem roskad a rá nehezedő tehertől. Pihenésképp visszatér szülőfalujába, ahol persze senki sem ismeri már (nevet is változtatott időközben) és megveszi a régi iskolát. Nem sokáig sikerül azonban tartani a remeteéletet: felkérik, hogy foglalja el a kántori állást, aminek velejárója a helyi egyházi kórus vezetése is. A kezdeti nehézségek után Daniel ráérez a dolgok ízére és teljes lelkesedéssel tanítja az amatőr énekeseket: akik egyre többen és többen lesznek a sikerek után. Persze gondok is akadnak bőven: alkoholista férj terrorizálja az egyik tagot, a túlságosan konzervatív kis falucska egyházi vezetője sem nézi jó szemmel a "bujálkodást" és a csoporton belül is sok a feszültség...
Kay Pollak nem tartozik a legtermékenyebb svéd író-rendezők közé, hiszen pályafutása során mindösszesen 4 filmet készített a 75 éves filmes, akinek utolsó munkája volt ez a darab, azóta nem adott hangot magáról. A több, mint két órás játékidő nagyon könnyen elszállt a film nézése közben, holott egyáltalán nem volt pörgős a tempó. Nagyszerű jelenetek követik egymást és rengeteg problémára rávilágít, ami egy ilyen kis konzervatív mikroközösségben felütheti a fejét. Falusiként magam is hasonlóan tapasztaltam a hierarchiát és a szóbeszéd terjedési sebességét: szerintem ilyen tekintetben nagyon hiteles a film. A forgatókönyvön annak ellenére, hogy 5-en dolgoztak rajta nem találtam különösebb kivetnivalót, egy egésszé képes volt összeállni és nagyon szép fináléval lepi meg a közönségét.
A színészi játék hitelesnek tűnik. Michael Nyqvist sokat öregedett a Tetovált lány trilógiáig, pedig a két film közt csak 5 év telt el. Legutóbb őt egyébként a Mission: Impossible 4. részének főgonoszaként láthattuk a hazai mozikban. Az ő és Frida Hallgren kapcsolata egy tipikus szerelmi szál, semmi említésre méltót nem tartogat történetileg, de a színészek között szerintem jól működött a kémia, így még ez is átlagon felülire sikeredett. Helen Sjöholm egy híres svéd színpadi énekes és ez volt az első filmszerepe, ehhez képest szerintem nagyon jól játszotta a terror alatt tartott feleséget és egy nagyon szép éneket adott elő a film kb. közepén. A pap és a felesége kapcsolata is nagyon tetszett, remekül illusztrálta a vaskalaposságot, ami néha az egyházban uralkodik, ugyanakkor mégsem volt vallásellenes a film üzenete. Ez egy nagyon veszélyes kötéltánc és csak kevés film tudja ezt ennyire diplomatikusan hozni.
A történet sok tanulságot tartogat és nagyon szép üzenettel bír: bárki képes megtalálni a maga kis boldogságát a hétköznapi dolgokban és ezek azok, amikért érdemes is élni. Ebben a filmben senki sem tökéletes: Daniel hiába zseni, hisztis is, a pap hiába jószándékú, ő csak addig érzi jól magát, amíg az emberek tisztelik és szeretik. Lena hiába kedves és szerető lány, érzelmileg bizonytalan és bárkivel összeáll... Szóval szépen ábrázolt karaktereket kapunk egy kedves filmben, ami lényegében az életigenlésről és a boldogság "észrevevéséről" szól egy szívszorító befejezéssel. Szerintem megér egy próbát mindenkinél, de nem garantálom, hogy egyformán fog hatni a nézőire. Nekem tetszett (bár kicsit nehézkesen sikerült lekötnie kezdetben).
