A 4. részt már kiveséztem korábban, most visszatérek az alapokhoz, aminek apropója nem más, mint hogy nemrég adta az egyik kereskedelmi csatorna, és kapva az alkalmon nosztalgiáztam egy sort. Az egyik legkorábbi moziélményem (falusi gyerekként 60km-re bármilyen betondzsungeltől ritkán adatott meg az ilyesfajta szórakozás) és a mai napig egy számomra nagyon kedves animációs mese, ahol még nem elsősorban a látványra, hanem a történetre és a karakterekre, azok kapcsolatára helyezték a hangsúlyt. Egy animációs film, amivel a Blue Sky befutott és azóta is ontja magából a változó minőségű hasonszőrű produkciókat. Most a Zöld urai (Epic) sikeréért izgulhatunk...
A 90-es évek Toy Storyja ide vagy oda, 2002-ben még igenis unikumnak számított az animációs film és nagyon lassan készültek az ilyen típusú produkciók. Anno hiába járatta csúcsra a Disney a rajzolt meséket az előző évezred vége felé, 2002-ig, a számítógépes animációs hullám beindulásáig kellett várni a legjobb animációs filmért járó Oscar-díj kategóriájával. 2002-ben ezt elsőként a Shrek vehette át, majd 2003-ban, amikor a Jégkorszak versenyzett, a Chihiro szellemországban lett a befutó. Ettől függetlenül a Jégkorszak is kiállt magáért, főleg úgy, hogy a technika egyedüli képviselőjeként volt jelen abban az évben a gálán. Sokat romlott azóta a felhozatal, ezt most is elsírom, mert még mindig úgy érzem, hogy nem tettem meg elégszer.
Szóval a történet egy klasszikus road-movie (ahogy a Shreknél is), ahol egy kicsi és idegesítő karakter és egy nagy és morcos karakter barátságának kialakulását követhetjük nyomon, igaz itt megtoldva egy harmadik szereplővel, Diegoval, a kardfogú tigrissel. Utazásuk célja egy véletlenül hozzájuk került embergyerek visszajuttatása a családjához a nagy havazás előtt, amikor is az egyetlen út az emberek falujához el fog záródni. Mindeközben a bosszúszomjas kardfogú tigrisek Diegot bízzák meg az embergyerek likvidálásával (és nekik köszönhető közvetetten az is, hogy Sidhez a lajhárhoz, és Mannyhoz, a mamuthoz került a kicsi). Az út során rengeteg kalandban lesz részük és ahogy egyre jobban megismerik a másikat, egyre inkább meg is kedvelik egymást...
A 4. résszel kapcsolatban fejtegettem, hogy nem sokat változott a karakterek kidolgozottsága, de ezt szeretném visszavonni: azért itt még tényleg látszik sok helyen a technika kezdetlegessége, vagy éppen a pénzhiány, mindenesetre 3 résszel később lényegesen részletgazdagabbak már a szereplők. Fura, hogy mennyire másképp emlékszik az ember egyes dolgokra. Az viszont itt is, mint sok más helyen sajnálatos módon megállja a helyét, hogy noha szemre szebbek lettek, maguk a karakterek mégis csupaszabbá váltak a folytatásokban, mondhatnám úgy is, hogy a belsőről a külcsínyre helyeződött át a kidolgozottság mértéke. Ez egy általános tendencia, ami a filmeket vásári mutatványokká degradálja, ami miatt hamar megunhatókká válnak.
De a Jégkorszak még egyáltalán nem ilyen. Nagyon szépen ki van dolgozva minden és nagy piros pontot érdemel a forgatókönyv. Kiemelném a jégbarlang-szekvenciát, mert szerintem az egy nagyon fontos pont az egész filmben: Maga az odajutás Diego utolsó, hezitáció nélküli árulásával kezdődik, majd a Sid-hez kapcsolódó poénok egy egész sorát kapjuk (jégbe fagyott lajhár-evolúcióval kezdve a T-rexen át az UFÓkig). De utána jön csak a java: egy olcsó, de hatásos és kreatív megoldással Manny olyan szívbemarkoló háttértörténetet kap, amit nagyon ritkán lát az ember és ettől az egész morcos viselkedése és magánya teljesen érthetővé válik. A csúszdás részben kitombolhatták a kreativitásukat az alkotók (ezerszer üdítőbb, mint a Madagaszkár 3 üldözős jelenete), ráadásul funkciója is van: itt szereti meg Diego a csapatot, ami a későbbi önfeláldozó életmentéssel tovább erősödik.
Ebben a részben a jégkorszak még helyszín, nem eszköz. A későbbiekben sajnos elkövették azt a hibát, hogy a hús-vér ellenségek helyett a természeti erőket választották és talán ez az egyik legnagyobb problémája a folytatásoknak. Az első részben rengeteg utalást kapunk poénok formájában és ezek többsége ül is: a dodók, vagy a már említett jégbe fagyott állatok meglehetősen viccesek. Akárcsak a motkány, aki itt még javarészt a trióval többször is találkozva ténykedik az ő útvonalukon és nem csak kötelező poénforrásként szerepel kis miniszekvenciákban, amiknek éppenséggel nem sok közük van a történethez. Legvégül pedig a gonoszként feltűnő kardfogú tigris banda is mind kinézetükben, mind cselekedeteikben a lehetőségekhez képest vannak árnyalva, így könnyen megkülönböztethetőek a kevés játékidejük ellenére is.
Nagy ziccer, de valahogy eddig kimaradt a megmentett embergyermek későbbi részekben való szerepeltetése. Sajnos a sztori ezt az irányvonalat azóta is mellőzi, pedig az első rész szerintem azért is volt olyan jó, mert az emberi környezet mellett játszódott, az állatok szemszögéből bemutatva magát az emberi látásmódot és cselekedeteket. Talán egy kicsit amolyan emberiség-kritikaként is szolgált, bemutatva, hogy a vadállatok jók is lehetnek és gyakran a félelem miatt értjük félre őket (pl.: a kicsi átadása apjának). A tanítása ennek megfelelően tökéletes a célközönsége számára, ami megint csak egy nagy erénye az alkotásnak. Ugyanakkor természetesen(?) a felnőttek is jól szórakoznak majd rajta. Természetesen, mert az előző évtized első felében ez még természetes volt.
