Ejj, már megint olyan filmet néztem, ami nem éppen az én stílusom. És már megint kellemesen csalódtam. A semmitmondóan semmitmondó magyar cím alapján nem gondolná az ember, hogy ez egy egészen élvezhető filmecske, leszámítva pár apróbb részletet, poénnak gondolt gusztustalankodást, meg úgy a film üzenetét mindenestől... Amerikában egy eléggé sikeres film lett, a különböző humoroldalak nem kevés jelenetet idéznek belőle.

A tv-filmekben utazó Jason Moore megrendezte első nagyjátékfilmjét, aminek alapja Mickey Rapkin regénye volt, bár egy elég laza adaptációról beszélhetünk. A címe sugallja, hogy itt bizony lesz éneklés, és nem is fogunk csalatkozni. A film egyébként a szokásos "30 éves emberek játszanak 18 éves fiatalokat egy tiniknek szóló filmben" sorba áll be, de ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az aprócska tényt, jól fogunk szórakozni.

A történet hihetetlenül izgalmas: egy egyetemi énekcsapat, a Bellák meg szeretne nyerni egy egyetemek közt rendezett énekbajnokságot, miután tavaly csúnyán leégtek. Huh, gondban leszek, ha erről még annyit kell írnom, hogy kitöltse ezt a bekezdést... Nah, szóval a frissen jött gólyákból a 2 megmaradt tag toboroz új énekeseket, és elindulnak ismét a versenyen... De nagy gondban vannak, mert a vezetőjük tökre konzi, meg minden, és ratyi 90-es évekbeli számokat énekelnek, pedig az már tök nem kúl. Szóval ezt a filmet nem a története miatt fogjuk megszeretni. Happy end? Happy end.

A filmben van nem kevés negatívum, de szerencsére összességében a pozitív dolgok felé billen a mérleg. Sem a rendezés, sem a forgatókönyv nem fogja megváltani a világot, szerencsére az arányérzék mindkettőnél rendben volt, a film fokozatosan halad a klimax felé, a történetnek van íve, és lehet izgulni a csajokért. Persze van pár dolog, amit kihagytam volna. Kezdjük mindjárt a sugárhányással, amit a filmben többször az arcunkba nyomnak - na enélkül például simán meglettünk volna. Aztán van itt nekünk egy utálni való figura, a rivális fiúcsapat "kapitánya", aki egy önelégült seggfej - és aki egyszer csak lelép a történetből Los Angelesbe. Mintha nem tudtak volna mit kezdeni szegénnyel, nem sikerült kitalálni neki valami megalázó dolgot, amivel leírhatta volna magát. Kicsit fura volt mindenesetre.

A főszereplő az Egek uráért Oscarra jelölt Anna Kendrick, aki egy zárkózott jellem, de DJ szeretne lenni, mint David Guetta, viszont ahhoz, hogy elmehessen L.A.-be mindezt megvalósítani apuci engedélye kell, aki meg is ígéri neki, hogy segít, ha legalább megpróbálkozik a beilleszkedéssel az egyetemen (jó apuka). Ekkor toborzódik be a Bellákhoz, mert természetesen tökéletesen tud énekelni is - David Guettát, mi mást. A Bellák közt van a már említett konzervatív, mindent összehányó vezér, és a mellette teljesen elnyomott másik senior. A friss husik közül Fat Amy kivételével az összes karakter olyan egysíkú, hogy a film megnézése után csak ennyi marad meg belőlük: a nimfo, a leszbi, a halk ázsiai (nem érteni mit mond, de azért simán beválogatják az énekcsapatba), meg van még pár másik, akikből még ennyi sem. De még ennél is fájóbb a főszereplőnk szerelmi életét játszó srác semilyensége: ő a jóarc, aki tud énekelni és szereti a Nulladik óra című filmet.

A filmben mindenki nagyszerűen tud énekelni és ez az, amiért ezt igazán lehet szeretni. Mert amolyan Cotton Club Singers stílusban folynak a küzdelmek, azaz nincs zenei aláfestés, csak a szájukkal adnak ki hangot, kísérik az éneket. És tényleg nagyszerűen csinálják - persze tátognak, de a versenyeken jó a koreográfia, jók a számok újraértelmezései is. A Yo mamma iz so phat stílusú underground dalpárbajt az egyetemi csapatok közt speciel a hátam közepére se kívántam, de hát valamit valamiért. A Bellák közt egyébként ott van Ester Dean, aki egy tehetséges énekesnő - bár színészkedni sajnos nem tud. Rebel Wilson nagyon igyekszik bevésni a nevét a szakmába, az arcát nem könnyű elfelejteni, a Koszorúslányokban elég kis szerepe volt, mégis megjegyeztem rögtön. Ő a Melissa McCarthy-féle ordenáré vicces kövér nő vonalon kíván elhelyezkedni és ehhez minden tehetsége meg is van. Az biztos, hogy a jeleneteit simán lehet idézni majd a későbbiekben, egyikből már mém is lett.

A legfájóbb dolog a film kapcsán, hogy a régi, klasszikus számokról azt sugallja, hogy azok unalmasak, és senkit sem érdekelnek, csak az idei slágerek valók valamire, csak azok éneklésével lehet elérni valamit is. Egyszer például spontán elkezdenek Miley Cyrust énekelni a kisbuszban (és ne kérdezzétek, honnan tudom, hogy az Miley Cyrus szám volt), és mindenki tök happy, de az Ace of Base-re mindenki unott képet vág a nézők közül, mikor előadják. Szóval ez van, az üzenetével nem vagyok kibékülve, a film legtöbb karaktere nem sokra való, de összességében egész jó kis számokat énekelnek, tele van vicces jelenetekkel és van miért izgulni, miután kikapcsoltuk az agyunkat. 18 év felett csak randizáshoz, vagy csúnyán berúgva ajánlom.