Nem kell aggódni, ez nem ilyen coming out dolog, csupán a mai filmünk címe. Nem tudom pontosan, mi vitt rá, hogy rövid időn belül megnézzek két igaz történeten alapuló szörfdrámát is (korábban a Mavericks került már terítékre), de bár nem az én világom, egyiket sem bántam meg. Persze ezek csupán kis költségvetésű, egy szűkebb réteg (szörfösök) számára készült filmek, de a laikusok (mint én) is könnyen találnak kapaszkodókat a történetben. Az Életem a szörf kicsit talán jobb, mert egy óriási előnnyel indul: főszereplőjének komolyabbak a problémái, mint Jay Moriartynak voltak a Mavericksben.
És hogy mi ez a probléma? Hősnőnket Bethany Hamiltonnak hívják és bár híres a kisasszony, bevallom férfiasan, hogy én még nem hallottam róla. Ha esetleg ezzel te is így vagy, nosza, mutatok róla egy képet:
Nos igen. 13 éves korában Bethany egy cápatámadás következtében elveszítette a bal kezét, a képen a másikkal azt a szörfdeszkát fogja, amibe a támadója is belekóstolt. Egy évvel később már meg is született a könyv az életéről, amiből aztán 2011-ben forgattak is egy filmet veteránokkal és egy tehetséges gyerekszínésszel, akit most valamiért Lindsay Lohannek maszkíroztak.
Szóval a történet szerint Bethany boldogan éli hívő, katolikus családjában az életét szüleivel és két bátyjával, miközben folyamatosan készül az éppen aktuális szörfös megmérettetésekre. Legutóbbi versenyét is megnyerte, így kijuthat az országos bajnokságra is. Egyik délelőtt azonban egy cápatámadás következtében elveszíti a bal karját. Elszáll az életkedve is és fél, hogy soha többé nem fog tudni szörfözni. De szerencsére Bethanyt nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja: megtanulja egy kézzel űzni ezt a sportot és elindul az egészségesek közt az országos versenyen...
A film nem markol sokat, maga a történet sem valami nagy szám, amit az esemény köré építettek, mégis működik. A rendezésen érződik, hogy nem valami profi, a vágások néha botrányosan rosszak, két kameraszög közötti váltásoknál hol süt a nap, hol borús az ég, hol fúj a szél, hol csendes az idő, és ha az ember erre elkezd figyelni, kizökkenhet a filmből. Nem volt olyan magas a büdzsé, értem én, de azért ez elég amatőr dolog. A forgatókönyv sem tartogatott különösebb meglepetéseket, maximum annyit, hogy behoztak egy gimis "vígjátékokból" ismert ősellenség típusú szörfös lányt, aki azért utálja főhősnőnket, mert sajt. Persze a végén kibékülnek, de ez a vonal egyáltalán nem hiányzott a történetbe.
Külön bekezdést kell szánjak az effektekre, mert sajnos azok sem működnek túl jól. Lehet, hogy csak a szemem káprázott, de az amputált végtag helyén enyhén elmosódott volt a kép, szóval látni, hogy onnan szedték ki a zöldbe burkolt kezet az utómunkálatok során. Annyira azért nem durva a dolog, mint pl.: ahogy a Predátor a dzsungelben, mikor láthatatlan, de megint csak azt tudom mondani, hogy elvonja a néző figyelmét a filmről. A cápatámadás bemutatása úgy szintén nagyon amatőr CGI, de ez csak 1-2 másodpercig tart. Maga a cápa ábrázolása a már unalomig ismert Spielberg által használt cápa-POVval történik, azaz a támadó szemszögéből nézzük, ahogy felette lubickolnak az emberek. Szerencsére sok ilyen felvétel nincs. A kifogott cápáról lerí, hogy műanyagból van, ezt azért 2011-ben már nem szabadna...
AnnaSophia Robb nem volt elég bátor, hogy a method acting technika keretein belül amputáltassa a bal kezét a szerep kedvéért, de ezért nem tudom hibáztatni. Nagyon ügyes fiatal tehetségnek tartottam már a Híd Therabithia földjére idején is, itt is hozza a szerethető kislány figuráját (csak ne hasonlítana annyira Lindsay Lohanre). Az nagy pozitívum, hogy a film miatt megtanult szörfözni és érdekességként meg kell említeni, hogy a technikát igénylő részek legtöbbjénél a valódi Bethany Hamilton volt a dublőre. Kaptunk mellé három veterán aktort: Dennis Quiad és Helen Hunt a szülőket játsszák, mindkettőt látni állni a szörfdeszkán (előbbinek meg kellett tanulnia, utóbbi amatőr szörfös), de azért a komolyabb mutatványoknál nem látni az arcukat... És itt van még nekünk Kevin Sorbo, azaz Hercules, aki a család barátjaként alakít - nem is olyan rosszul.
Craig T. Nelson játssza az orvost, aki szintén a család barátja - ez tökéletesen passzol hozzá, de az ő szerepe nem túl nagy. Carrie Underwood viszont sajnálatos módon abszolút nem illik bele a képbe. Ő játszaná a hitoktatót, de elég ránézni a tökéletes frizura-tökéletes arc-tökéletes ruha-tökéletes 3 méter vastag vakolat nőre, rögtön érezzük, hogy ő minden, csak nem az. Bájos a mosolya, meg kedves is, de annyira kilóg a filmből, hogy óriási hibának tartom a szerepeltetését, főleg úgy, hogy nem is színésznő.
A film üzenete nagyon jó: nem szabad feladni, bármit is tartogat számodra az élet. Fontos a család szeretete, az, hogy segíts másokon, az, hogy példát mutass másoknak. Ilyen szempontból ez egy tökéletes igaz történet, bár sajnos maga Bethany néha olyan beszólásokat produkál, hogy az ember a falra mászik tőle:
"Hogyhogy nincs senki a vízben, pedig hoztunk deszkákat is" - szó szerinti idézet a filmből, amikor Bethany a segélyszervezettel elmegy Thaiföldre segédkezni a cunami áldozatain. Konkrétan ép ház nincs a közelben, szakadt rongyokban ülnek a szerencsétlenek a tengerparton - ezek meg nem elég, hogy szörfdeszkákat visznek segély gyanánt, még csodálkoznak is, hogy nem akarják őket használni.
Ugyanakkor kapunk ilyen nagyszerű szövegeket is, mint ez, a verseny végi sajtótájékoztatón elhangzott, valóban inspiráló két sor:
"Nem változtatnék azon, ami történt, mert akkor most nem állhatnék itt Önök előtt és nem ölelhetnék magamhoz annyi embert, amennyit két karral sosem tudtam volna". - és tényleg, sok embernek adott erőt ez a lány, hogy átvészelje az élet igazságtalanságait, ezért minden tisztelet az övé. A film minden apró kis hibája ellenére működik, szerethető, inspiráló, pont olyan, amilyennek lennie kell. Megérdemelné, hogy többen ismerjék idehaza. Kár, hogy a szörf van a középpontban, itthon az sajna nem olyan elterjedt. Bezzeg egy egylábú focistáról szóló sztorira tódulna a nép...
