A Stanley Kubrick életműből legnagyobb büszkeségemre szinte minden filmet láttam, ez a Gyilkossággal együtt immáron 9 munkát takar. A korai korszakától eltekintve a Lolita és a Barry Lyndon várat még magára, most pedig végre megnéztem azt a filmet, amivel bekerült az élvonalba, ami megadta számára a lehetőséget, hogy együtt dolgozzon Kirk Douglasszel, akivel ezt követően két mozit is forgatott. Igaz, ezek még inkább stúdiófilmek voltak, de ezt követően már egyre nagyobb volt a művészi szabadsága - legnagyobb örömünkre.

A Gyilkosság, hogy a friss megnézése után rögtön átcsapjak kultúrsznobba: alapmű. Nem a puszta léte miatt, hanem mert olyan filmeket ihletett, mint a Kutyaszorítóban, vagy a Ponyvaregény. Nemlineáris történetvezetése ugyan elsőre nem tűnik indokoltnak (a tesztközönség akkoriban kifogásolta is ezt), de állítólag még nagyobb a katyvasz, ha kronológiai sorrendben vannak elhelyezve a jelenetek benne.

A történet - a címével ellentétben - nem egy gyilkosságról, hanem egy rablásról szól. A frissen szabadult Johnny egy csapatot gyűjt össze, hogy a lovit működése közben kirabolva egy szép nagy summát (millió feletti összeget - és most az 50-es években vagyunk!) kasszírozzanak. Szükség van persze bennfentesekre, szükség van egy rendőrre és szükség van olyanokra is, akik elterelik az emberek figyelmét. Ám miután a csapatból egyikük kikotyogja a tervet a feleségének, a pénzsóvár asszony és annak szeretője is tervet eszelnek ki...

Az alapfelállás amolyan Ocean's eleven-szerű helyzet, adva van egy cél, aminek eléréséhez szükség van különböző képességű (itt inkább beosztású) emberekre. A terv jól kifundált, így már rögtön az elején tisztában van a néző azzal, hogy valami banális dolgon fog elcsúszni minden. Kubrick rendezése nem kiemelkedő, a kronológia felborításán túl semmi eredetiséget nem tartalmaz, de itt még csak 1956-ot írunk, a mester pedig bérmunkát végez (a Clean Break című regényt adaptálja filmre) egy hollywoodi stúdiónak...

Ami abból is látszik, hogy a film indokolatlanul használ egy mindent tudó narrátort/mesélőt, aki azon felül. hogy rém idegesítő a hangja, felmondja azt amit épp látunk a vásznon, kiegészítve az időponttal. Ezen kicsit meglepődtem, hiszen egy Kubrick-filmnél nem ezt várja az ember, de aztán megnyugodtam: ez nem Kubrick, hanem a stúdió akarata volt, hogy a közönség kicsit könnyebben megeméssze a látottakat. Nos, nem tudom, hogy ki hogy van vele, de ez a narráció nélkül még ütősebb és érdekesebb lett volna.

Nehéz írni a színészi játékról, hiszen más standardek uralkodtak az 50-es években, mint manapság. Kiemelkedő alakítást nem látni, a főszereplő keveset szerepel és karizmája sincs nagyon, így ő is csak egy a sok közül. Mármint a tényleg sok közül. Nem kevés szereplőt (rendőr, csapos, pénztáros, feleség, szerető, bunyós, lövész, könyvelő, valamint a főszereplő és annak a nője) mozgat a film, aminek persze ilyenkor mindig az az ára, hogy senki sem kap elég teret.

Ha ki kellene emelnem valakit, akkor a leghálásabb szerepet játszó Elisha Cook Jr.-t mondanám a fogadóirodában dolgozó, kissé együgyű, könnyen megvezethető férj szerepében. Ő az, akit kihasznál a felesége és aki úgy érzi, hogy igazából mindenki kihasználja - ez később súlyos döntések meghozatalára kényszeríti a karaktert. De a feleséget játszó Marie Windsor sem rossz, az arcára szinte rá van írva, hogy hazudik, mégis olyan szemekkel tud nézni a férjére és pár mondattal úgy tud benne bűntudatot kelteni, hogy le a kalappal.

A Gyilkosság vége a mai szemnek ugyan nem szokatlan, de mindenféleképpen egy nem hétköznapi mozzanat: ismét csak arra hegyezi ki Kubrick a filmet, hogy milyen apróságok vethetnek véget egy zseniálisan kieszelt tervnek, milyen kevésen múlnak a dolgok. Koránt sem hibátlan, de érdekes módon érdekes film, ami egyáltalán nem hasonlít a későbbi Kubrick munkákra. Mellesleg Rodney Dangerfield első szereplése a kamera előtt, bár csak mint statiszta, kreditet sem kapott érte...