Lisztes megmondja a tutit

A hangok / The Voices (2014)

2015. május 05. 15:00 - lisztes

Ryan Reynoldsra nem mint színészistenségre gondol általában az ember. Tehetségéről megoszlanak a vélemények (és akkor még finoman fejeztem ki magam), ami az olyan filmek után nem is csoda, mint a Csak barátok, vagy valamennyi szuperhősmozija (és abból volt néhány: Penge: Szentháromság, X-Men kezdetek: Farkas, Zöld Lámpás, illetve ide lehet venni a mindennél szutykabb R.I.P.D.-t is). Most ismét előrukkolt egy olyan filmmel, amivel levakarhatja a kárörvendők arcáról a mosolyt.

111141.jpg

Oké, a nézői visszhang koránt sem annyira pozitív, mint a kritikai. És őszinte leszek, nem tudom, hogy mi az oka. Mert magamra még csak-csak ráfognám, hogy a heves blogírás, és évi 3-400 film megnézése ez alatt a pár év alatt annyit torzított az ízlésemen, hogy valamilyen szinten egy sznob köcsög lettem, no de az asszonyt ilyesmivel nem lehet vádolni, és neki talán még jobban bejött, mint nekem! Úgyhogy a történet rövid ismertetése után megpróbálom megmagyarázni, miért is jó film Marjane Satrapi első "hollywoodi" rendezése.

A történet főhőse Jerry, akit kiskorában súlyos traumák értek, illetve hát anyukájától sem éppen a legjobb géneket örökölte, már ami az idegrendszerét illeti... Jerry bizony skizofrén, akinek vannak képzelgései, lát dolgokat, amiket más nem (vagy máshogy lát dolgokat), illetve hall olyan hangokat, amik valójában az ő fejéből szólnak. A problémát persze kezelik, pontosabban szólva kezelnék, ha Jerry hajlandó lenne szedni a gyógyszereket, csak hát az az igazság, hogy sokkal jobban érzi magát a valóságtól távolabb, még úgy is, ha a macskája folyton arra biztatja, hogy gyilkoljon...

the-voices.jpg

Ryan Reynoldsról én sem voltam mindig jó véleménnyel, de ezúttal - ha nem is egy McConaugheyt húzott, de - kitett magáért. Nem csak azért, mert Jerryt, a hasadt elméjű szerencsétlen fazont minden apró kis rezdülésében hitelesen játszotta el (még Reynolds szépfiú mivolta ellenére is), hanem mert rajta kívül a fejében megszólaló macska-, és kutyahangot is ő szolgáltatja, méghozzá frenetikusan! Meg nem mondanád, hogy a skót akcentusú cinikus macska, vagy a déli tájszólású böhöm eb is Reynolds hangszálainak az érdeme...

És akkor innen kezdődjék az a bizonyos magyarázkodás: ha már az állatoknál tartunk... Bár nem igaz történet, mint a jó példaként idecitált Egy csodálatos elme, szerintem nagyon sok a hasonlóság a két film között. A főhősök hasonló betegséggel küzdenek, és ezt vizuálisan is parádésan sikerült ábrázolni. Mindkét esetben máshogy, de a végeredmény mégis különleges, és kimondottan ötletes. Az ötletesség pedig sosem árt, ha az ember nem csak egyedit, hanem jót is akar alkotni. De most komolyan: Dr. Dolittle-szinten ábrázolt állatok még sosem voltak ennyire viccesek és drámaiak egyszerre!

original.jpg

Az egyediség alatt nem csak Jerry elméjének állatokként történő manifesztálódásaira kell gondolni, hanem arra is, hogy amikor Jerry nem szedi a gyógyszert, tehát elrugaszkodik a valóságtól (kvázi megtagadja azt), a világot is sokkal rózsaszínebbnek látja (szinte minden jelenetben felbukkan ez a szín), és azt a mocskot, ami valójában körülveszi, teljes mértékben sikerül ignorálnia. De ez a kulcs, ettől lesz boldog, és tulajdonképpen, ha nem is ennyire szószerinti értelmezésben, de minden ember ezt csinálja: én sem veszek tudomást a nap 24 órájában arról, hogy percenként hány orrszarvút lőnek le orvvadászok, veszélyeztetve e csodás faj túlélését, és nem azért, mert gonosz vagyok, hanem azért, mert ha folyton aggódnék minden ilyenen, valószínűleg már rég felakasztottam volna magamat.

Jerrynél ez persze sokkal jobban lesarkítva jelenik meg, de az a legjobb az egészben, hogy meglepően hitelesen ábrázolja ezt a betegséget, annak minden szörnyűségével, és - ki kell mondanom: - viccesebb pillanatával is. Noha alapvetően vígjáték és horror keverékének tűnik, mégis a drámai elemek dominálnak, ettől pedig a végeredmény várakozáson felül teljesít. Nincs elidétlenkedve, a gusztustalan pillanatok 95%-a nem öncélú, de azért kellően véres ahhoz, hogy ne csak egy utánérzést kapjunk Jerry kálváriájából.

the_voices-1.jpg

A párbeszédek, a sztori vezetése (még az általában idegesítő flashbackek is tökéletesen vannak beillesztve) egyszerűen hibátlanok. Nem csodálkozok, hogy ez a könyv is ott csücsült a Blacklisten, ahol a legjobb, még el nem készített szkripteket gyűjtik össze. Annak pedig különösen örülök, hogy egy nő vállalta be a rendezést, mert (figyelem, mocskos hímsoviniszta duma következik) így jobban kidomborodhatott a sztori érzelmi vonala, ami messze a legfontosabb rész volt benne (és mondjuk egy Rodriguez-kaliberű valaki simán ignorálta volna egy jó kis belezősdiért).

Ajánlani viszont csak a bátrabbaknak merem, mert könnyen megfeküdheti a gyomrát az embernek, ha nincs ráhangolódva. Egy horror elemekkel megspékelt dramedy - talán ez a legjobb műfajmeghatározás.

blog_lisztes.png

blog_imdb.png

blog_elozetes.png

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://lisztesmegmondjaatutit.blog.hu/api/trackback/id/tr97430026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása