Azért szeretek elkezdeni nagyobb volumenű toplistákat gyártani, mert bár tény, hogy több gyengébb darabba is belebotlok, ráveszem magam olyan filmek megnézésére is, amiket más körülmények között jobb esetben is 10 évig halogatnék. Pedig néha érdemes rászánni az időt olyan művekre, amik nincsenek igazán piedesztálra emelve, mert bizony megesik, hogy az ismeretlenségük oka nem a gyenge színvonalukban keresendő. Nos, ez a helyzet A katona apja című szovjet filmmel is.
Egészen pontosan egy grúz háborús filmről van szó. Rögtön ide is kell citálnom a szintén nagyszerű, és félig szintén grúz produkciót (bár az elsősorban észt film), a Mandarinokat 2013-ból, mert bár teljesen más a témája, hasonlóan nagyszerűen dolgozza fel azt. És ismét el kell mondanom ennek a filmnek a kapcsán is, hogy ne tántorítson el senkit sem a fekete-fehér kép, vagy maga a tény, hogy az egyébként jogtalanul nem ajnározott grúz filmgyártás, és nem pedig Hollywood szülöttje a film.
A sztori a második világháború idején játszódik, mégpedig a Szovjetunióban. Egy grúz falu szülöttje, Giorgi levelet kap a kórházban fekvő fiától, és úgy dönt, meglátogatja, mielőtt visszaküldenék a frontra. Az utazás azonban tovább tart, mint gondolta, mert mire a céljához ér, gyermeke már újból tankot vezetve tör rá a németekre, miközben a hátországban azért még akadnak problémák. Bár már meglehetősen idős, Giorgi is beáll katonának, abban a reményben, hogy megtalálja a fronton egyetlen fiát.
Ebben a filmben minden klappol - jó a sztori, tetszetősek a fordulatok, nagyszerű az operatőri munka is... Egy valami viszont még így is kiemelkedik a mezőnyből, ez pedig a színészi játék. Sergo Zakariadze maga a nagybetűs KARAKTER. Igen, ezzel kicsit most pofán vágom magam, mert azon az állásponton vagyok, és ezt sokszor hangsúlyozom is, hogy akik karakterszínészként jók, általában megbuknak egy egész estés film főszereplőjeként (ami kis dózisban vicces, nagy dózisban már ártalmas).
Ezzel szemben Sergo ténylegesen egy olyan karaktert hoz, aki azért ismerős lehet innen-onnan, apróbb mellékszerepekből, hiszen már maga a kinézete, és a gesztusai is elegendőek ahhoz, hogy nagyjából elhelyezzük magunkban, miféle ember lehet ő. Erre most ebben a filmben rá bízták a főszerepet! Úgy, hogy kb. az összes jelenetben jelen van, mégsem idegesítő, sőt, egyike a legszerethetőbb figuráknak, akik valaha megelevenedtek a vásznon.
Az öreg küldetéstudata ráadásul nem egy eszméből fakad, hanem egyedül az hajtja előre, hogy újra láthassa a fiát, ami úgy gondolom, nagyon szimpatikus vonás (mondjuk én sem sietnék haza, ha a feleségemnek akkora bajsza lenne). Oké, a filmben tetten érhetőek - méghozzá nem is annyira finoman - a szovjet háborús propaganda megnyilvánulásai, de hát nem lehet minden film háborúellenes, mert az is unalmas lenne, nem igaz? Igen, ez a film bár sok negatívumot is megmutat, mégiscsak a pozitív oldalt hangsúlyozza: tehetsz a hazádért, és lehetsz hős.
De azt azért nem lehet elvitatni tőle, hogy kritikát is megfogalmaz: Giorgi fiát a harmadik kórházban kezelt sebesülése után is kiküldik a frontra, sok a megnyomorodott ember az országban, maga a szovjet hadsereg sincs mindig a toppon, de meglepő módon ezt sem letargikusan, hanem teli élettel, szeretettel és vidámsággal tele mutatják be a vásznon (elég csak a grúz népdal eljátszására gondolni Szilveszter napján). És azt most megint az olvasóra kell bíznom, hogy eldöntse, ez jó, vagy rossz dolog-e, rám felüdülésként hatott a sok kemény(nek) szánt dráma után.
Pedig itt is vannak drámai pillanatok, sőt, talán pont a kontraszt miatt működnek ilyen jól. A végjáték egyértelműen a csúcs, bár kicsit kiszámítható, azért így is szívbe markoló. A magyar szinkron pedig szimplán tökéletes, érdemes azzal nézni, mert Giorgihoz mesteri magyar hangot találtak. Rövid játékidejével, történetével és karaktereivel az A katona apja könnyen fogyasztható darab, de ez nem jelenti azt, hogy értéktelen volna. Egy nagyon emberi dráma egy nagyon kegyetlen korszakból, könnyeden tálalva.
