Az Apple "látnoki" erejű marketing-mágusáról készült már játékfilm, dokumentumfilm, sőt, biztosra veszem, hogy még diafilm is, de most... most... most ismét egy nagyjátékfilmmel örvendeztettek meg minket. Méghozzá egy hányatott sorsú nagyjátékfilmmel, hiszen miután az elsőként kiszemelt Christian Bale nem vállalta, Leonardo DiCapriónál landolt a méltán híres Aaron Sorkin szkriptje, aki... Szintén nem vállalta. Így lett végül a David Fincher-is-rendezhette-volna filmből...
Dobpergés: egy hasonlóan várós film, hiszen a gyeplőt végül a nem kevésbé tehetséges Danny Boyle ragadta magához, és a főszerepre a Jobsra állítólag egyáltalán nem hasonlító Michael Fassbendert sikerült végül megszerezni. Nem mintha DiCaprio kiköpött Stevie fiú lett volna, de ez most mellékes (akkor már tényleg inkább Ashton Kutcher, ha csak a hasonlóság számít). De szerencsére nem csak az számít, és Fassbender elképesztően ügyesen vette az akadályokat, amivel könnyen lehet, hogy pont a szerepet lemondó DiCaprio Oscar-díját fogja veszélyeztetni.
No, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az a bizonyos gála még odébb van, és addig még sok víz lefolyik a Dunán. Szóval afféle életrajzi filmről van szó, és természetesen Sorkin nevét látva ki is lehet találni, hogy a párbeszédekre lett helyezve a hangsúly - de ami még ennél is különlegesebbé teszi a műfaj többi tagjához képest, az a rendhagyó szerkesztése. Hiszen lényegében egy három felvonásos színházi darabról van szó, aminek egyes, külön-külön kb. 40 perces részei Jobs életének egy-egy fontosabb pillanatát mutatják be. Real Time-ban (néhány flashback azért becsúszik).
Ez forgatókönyvírói szempontból mindenképpen érdekes vállalkozás, hiszen ezekbe a 40 percekbe nem egyszerű belesűríteni annyi mindent - ezért talán kicsit ki is lóg a lóláb, amikor Jobsnak a nagy volumenű prezentációi, és az azok körüli zűrök mellett még a meglehetősen zavaros magánéleti kríziseivel, meg persze jóbarátja ügyes-bajos dolgaival is foglalkoznia kell... Mindezt úgy, hogy azért azokra a bizonyos nagy bejelentésekre is fel kell készülni közben. Szóval beindul a Dr. House-féle enyhén szarkasztikus, "mindig másra reagálok és egy lépéssel a történések előtt járok"-féle dialóguscunami...
...mi pedig hátradőlünk, és élvezzük, mert marhajó valamennyi. Sorkin ismét kitett magáért - már ami a párbeszédeket illeti. Persze mondhatnánk, hogy "mi más dolga volna nekijje?", de azt azért nem szabad elfelejteni, hogy egy jelenet megtervezése nem csak ebből áll, és ez legalább annyira a forgatókönyvíró feladata is, nem csak a rendezőé: Sorkin pedig itt megmarad egy átlag TV-filmes közegnél, ahol a legnagyobb sztatisztéria egy kb. 200 fős terem megtöltésére kellett - az sem sok időre.
A jelenetek kb. 95%-a zárt térben (a színpad mögött) játszódik, stílusosan - hiszen maga a film is a kulisszák mögé enged némi betekintést, de azért nem ártott volna egy kicsit cifrázni ezt, mert szegény Danny Boyle egyszerűen nem tud mit kezdeni a helyzettel. Keresi a beállításokat, színesek azok a lámpák, meg próbál virtuózkodni a megannyi tükör közepette, de vizuálisan még így is meglehetősen unalmasra sikeredett a Steve Jobs - ezen egyedül talán egy Birdman-szerű 3x40 perces vágatlan(nak tűnő) megoldás segíthetett volna csak.
De azért van mi kárpótoljon minket. Ketten is vannak, hogy egészen pontos legyek. Az egyik a címszerepet alakító Michael Fassbender, aki valami egészen elképesztő módon lényegül át Steve Jobsszá (és itt most visszautalnék a The End of the Tourról szóló írásomban kifogásolt Jesse Eisenberg-játékra). Persze, jó szövegeket is kap, de remekül egyensúlyozik a(z egy kicsit azért) érző emberi lény és a méretes p*cs határmezsgyén, ami elég nagy dolog. A másik Kate Winslet, aki szimplán csak baromi jó. De tényleg.
Aki viszont nagyjából csak alibizik, az Seth Rogen, akiért valamiért mindenki odavan, mert ez az első filmje, amiben egy füves poént sem sütött el, úgyhogy sokan már rögtön hozzávágnák az Oscar-díjat, noha a "színészi alakítása" megáll annyiból, hogy leengedi a kezeit, és sokat néz a föld felé. Ha már férfi mellékszereplő, akkor Jeff Daniels, vagy Michael Stuhlbarg - mindketten kategóriákkal jobbak Rogennél. Persze ezt nem az én tisztem eldönteni (de halkan azért megjegyzem, hogy nem a színész iránt érzett utálatom mondatja ezeket velem, ugyanis a többséggel ellentétben én jópár Seth Rogen-filmet komázok, és sokszor bírom is, amit csinál).
Még egy apróságot muszáj megemlíteni - mert azért Sorkint sem szabad agyondicsérni. A nagy dialóg-bravúrok közepette ugyanis egy dologra nem figyelt: arra, hogy Jobsot valóban egy marketinges zseniként (mert az volt) mutassa be a filmjében. Mert amit itt látunk az: egy sikerre ítélt konstrukció, ami végül elbukik, egy bukásra ítélt konstrukció, ami végül szintén elbukik, és egy sikerre ítélt konstrukció, ami végül tényleg sikeres is lesz - ebből sok mindent le lehet szűrni, de azt csak meglehetősen neccesen, hogy Steve Jobs akkora isten lett volna a szakmájában...
