Maradandó élménnyel szerettem volna zárni a 2014-es évet, de sajnos nem jött össze. A Cometet még tavaly Szilveszter napján néztem meg, és bár sokat nem hallottam róla korábban, mégis sokat vártam tőle. Egy elsőfilmes rendezőhöz lehet, hogy nem ilyen magasra állított léccel kell nekiülni, mert könnyen koppanás lehet a vége. Mindenesetre nem mondom azt, hogy nézhetetlen, sem azt, hogy rossz film volna a Comet, egyszerűen csak... egyáltalán nem kiemelkedő.
Pedig mindent megtesznek, hogy az legyen. Tarantinótól kölcsönvéve a legjobb trükkök: kreatív, erősen megírt dialógusok, összemixelt időrend, hogy kicsit pikánsabb legyen az összkép. Mi az, ami elromolhat? Nem, nem a zsánerválasztás, lévén a romantikus film műfaja is elbírja ezt, habár tény és való, hogy jobban áll a gengszterfilmeknek. És nem is a kis költségvetés, hiszen a Kutyaszorítóban a legjobb példa arra, hogy ha valami jó, az jó, nem kellenek hozzá dollárszázmilliók.
Kanyarodjunk vissza az előző bekezdés elejére: "Kreatív, erősen megírt dialógusok". Itt csúsztattam. Mert bár mindkét jelző ráaggatható a Comet párbeszédeire, annyira kimért minden egyes riposzt bennük, annyira "értelmiségi" minden egyes mondat, hogy elvész a varázs. Képtelen vagyok ugyanis elhinni a filmen látott párról, legyenek bármennyire is intelligensek, hogy ilyen kerek mondatokban beszélnek, hogy ennyire gyorsan vág az agyuk, ha valamit le kell reagálni.
Mintha két Doktor House beszélgetne egymással, ami egyébként magában az említett sorozatban viszonylag gyakran megesik, hiszen valamennyi segítője hasonló verbálvirtuóz, mint Sherlock Holmes orvosalteregója, de a mindennapi életben, amikor érzésekről, és nem munkáról van szó, fájóan műízűvé válik mindez. Egy romantikus film meg akkor lesz jó, ha a néző tud kötődni a szereplőkhöz... És most nem arról van szó, hogy nem értettem, miről hadováltak... Mert értettem. Csak mindez rettenetesen megrendezettnek tűnt.
És nem a színészeken múlt. Nem rajongok Justin Longért különösebben (nem szimpi a csávó), de ez nem von le semmit a színészi kvalitásaiból: most ugyanis kiválóan adta a seggfejet. A ridegnek, racionálisnak tűnő, de valójában végtelenül érzelmes seggfejet. Sokszor kifejezetten szimpatikusak voltak a megnyilvánulásai, még 1-2 mozzanatában magamat is felfedezni véltem (nem véletlen, hiszen én is egy seggfej vagyok), de ezek a dialógusok végül rajta is kifogtak.
Aztán ott van a párja, Emmy Rossum, akit az egyébként rettenetesen semmilyen Lenyűgöző teremtményekben is kinéztem már magamnak, és aki amellett, hogy jó színésznő, még nagyon... khmmm... "tehetségesnek" is néz ki. És a testi adottságain túl is bevetett mindent: a gesztusai, a mosolya... Hibátlan volt, de a párbeszédekbe, és a néha-néha kifejezetten műbalhé szagú fordulatokba neki is beletört a bicskája.
De még ennél is tovább megyek: az apró kis trükkök, meg a film technikai kivitelezése teljesen rendben voltak. Az aláfestő zenék egytől egyig telitalálatnak bizonyultak, és azok a megoldások, amelyekkel átugráltunk egyik időpontból a másikba, majd vissza, kifejezetten ötletesek voltak. És most gondoljatok bele abba, hogy mindezek ellenére MÉGSEM működik a film! Itt érezni igazán, hogy mennyire fontos a forgatókönyvírás.
A Cometnél ráadásul nem az a baj, hogy rosszak, hanem pont ellenkezőleg! Túl jók a párbeszédek. Ahhoz túl jók, hogy hétköznapi beszélgetésnek el tudják adni... Ahhoz túl jók, hogy úgy érezzük: bár furcsa megoldásokkal operálva mutatják be, azért mégiscsak két ember szerelmi történetét látjuk. És nem két robotét. És ez hiányzik ebből a filmből: szíve az van, esze is van, csak lelke nincs neki.
