Már megint egy "év horrorja"? Hát tavaly is volt egy! Meg előtte is! Ki a fene érti ezt?!
Szóval az van, hogy a pletykák igazak. A VVitch tényleg jó film. Méghozzá egy ritka példány: egy jó horrorfilm. Ha már láttad, a "horror" szó hallatán - ha jól sejtem - rögtön billentyűzetet ragadnál, és megmagyaráznád, hogy ez nem horror, mert ebben alig folyik a vér, meg alig hal meg valaki, meg blablabla. Pedig a horror definíciója szerint egy olyan műfaj, melynek a középpontjában a félelem áll. Igen, lehet félni sorozatgyilkosoktól, akik baltával rohangálnak utánad, lehet félni zombiktól, vagy Tyler Perrytől nőnek öltözve, meg lehet félni a boszorkányoktól és a furcsa jelenségektől is.
A VVitchben pedig vannak boszorkányok, meg furcsa dolgok is. Az elsőfilmes Robert Eggers munkájából látszik, hogy pontosan tudta, hogy mit szeretne elérni vizuálisan. Már a képarány is teljesen szokatlan (5:3-as). Erről az operatőr úgy nyilatkozott, hogy egyrészt így nehezebb egy bizonyos filmes korszakhoz kötni ("időtlenebb", ahogy ő fogalmazott), másrészt pedig kifejezetten jól jött, mert a belső terek klausztrofób hangulatának megteremtésében is fontos volt, valamint a szereplők fölé magasodó fákból is többet láthattunk, érzékeltetve ezzel az erdő hatalmas méreteit.
A sztori az 1630-as években, New Englandben játszódik. A főszereplő családot száműzik a kolóniájukból, ezért 1 napi távolságra, egy erdő mélyén található tisztáson telepszenek le. Arról azonban mit sem sejtenek, hogy az erdőben boszorkányok élnek: egy óvatlan pillanatban elrabolják legkisebb, még csecsemő korú fiúkat. A következmények idővel egyre durvábbak lesznek: az édesanya magába fordul, az apa nem is szeretne többet beszélni róla, a gyanú pedig szép lassan a legidősebb lánygyermekükre, Thomasinra terelődik... Tudjátok, hogy lepaktált az ördöggel, és valójában boszorkány.
A salemi boszorkányperekről talán már hallottatok: ezek ugyan kicsit később, a század vége felé történtek, de ugyanígy az új világban, egy puritán közösségben gyilkoltak le egy rakás embert, csak mert néhány tinilány unatkozott, és azzal szórakozott, hogy eljátszotta, hogy valami megszállta őket. Amikor pedig megkérdezték őket, hogy ki tette rájuk a rontást, elkezdték sorolni a neveket: bolond, vagy idős asszonyokét, négy éves kislányokét, rabszolgákért - kb. mindenkiét, akit nem feltétlenül szívleltek, vagy csak simán eszükbe jutott a nevük.
A VVitch azonban nem a rögvalóság felől közelít a boszorkány-mítoszhoz, hanem eljátszik a gondolattal, hogy "mi van akkor, ha a mesék igazak?". Ha a boszorkányok tényleg meztelenül táncolnak a Hold fényénél, ha csecsemőket rabolnak, rontást raknak mindenkire? Mi van, ha a sátán megjelenik különböző állatok (köztük kecskebak) formájában, és megpróbál elcsábítani? Vagy mégsem játszik el ezekkel a gondolatokkal, és inkább arról van szó, hogy a valóságot próbálja meg mítoszként bemutatni?
Én nem tudtam eldönteni, de talán ez nem is olyan fontos ennél a filmnél. Maga a rendező úgy nyilatkozott, vannak olyan jelenetek, amik a nézőre vannak bízva, hogy hogyan értelmezi őket. Számomra ez egy kicsit lustának hat, én szeretem, ha vissza lehet fejteni a fonalat, és van egy jól megfogható koncepció, ami mentén haladtak, de félek a VVitchben nincs ilyen. El tudtam játszani a gondolattal, hogy mi van, ha az anyarozshoz hasonló gombafertőzés sújtja csupán a terményüket, és ettől haluznak össze-vissza, meg lesznek rosszul?
De nem gondolnám, hogy egyáltalán van kulcs a kirakóshoz. A film az összetett sztori helyett inkább a hangulatteremtéssel foglalkozik és az audiovizuális hatásokkal elérhető félelemkeltésére koncentrál. Alapvetően halk a hangsáv, kevés zajjal, illetve a csak egyes jelenetekben felhangzó aláfestő zenével, de bizonyos részeknél (pl.: egy egyszerű favágás) sokkal erősebb, hirtelen hangok is megjelennek. A nyugtalanító zenét is előszeretettel használják a párbeszéd nélküli jeleneteknél, a tájképeket pedig rendesen kifakították, hogy a lehető legdepressziósabb legyen a hangulat.
Így lesz a VVitchből az a fajta mozis élmény, amit sokan nem tudnak majd hová tenni - pláne mi magyarok, akiknek nem adatott meg az a szerencse, hogy a nagyvásznon éljük át a filmet (kivéve, ha a Titanic Filmfesztiválon megnézted eredeti óangol nyelven). Számomra egy percig sem kérdéses, hogy a kritikusok miért imádják, és ugyanúgy megértem az amerikai mozis beszámolókat a pénzüket visszakövetelő idiótákról, a kiszállingózó nézőkről és a hangosan röhögő közönségről (bár ez utóbbi általában a félelemtől való frusztráltság jele). A lényeg az, hogy a filmhez hangulat kell, nem lehet akármikor, akárkivel megnézni.
