Lisztes megmondja a tutit

A dicsőség ösvényei / Paths of Glory (1957)

2015. szeptember 20. 15:00 - lisztes

Stanley Kubrick és Kirk Douglas már az elején tudta, hogy nem ebből a filmből fognak meggazdagodni. Az alapjául szolgáló regény végkicsengése nem éppen pozitív, és hát ugye Hollywood legtöbbször a happy endekről szól. Egyébként még Kubrick fejében is megfordult, hogy átírja a végét, megmentve ezzel a halálraítélteket (sőt, át is írta), de aztán meggondolta magát. Mondjuk Douglasnek fix fizuja volt (ami a film költségvetésének közel harmadát kitette), ellenben a rendező úrral, aki a bevételek bizonyos százalékáért vállalta el a dolgot, lényegesen többet kockáztatva ezzel.

poster_paths_of_glory_01.jpg

De hát valahol erről szól a szenvedélyes filmkészítés: nem a pénzért csinálja az ember, hanem azért, hogy alkosson valamit. És Kubrick alkotott, méghozzá első mesterművét (a Gyilkosság sem rossz film, de a tökéletestől azért messze van). Én pedig 6-7 év után újráztam, és milyen jól tettem! Bevallom, amikor először láttam - bár akkor is tetszett - nem voltam annyira elájulva tőle. Hosszához képest lassúnak, vontatottnak éreztem. Na, ez az érzés tűnt szinte teljesen el most, az újranézés során.

A történet az I. világháborúban játszódik. A franciák az Ant-dombot szeretnék elfoglalni az állóháborúban, méghozzá minél hamarabb, és mert CSAK. Mireau tábornok kapja a feladatot, és kapva kap az alkalmon egy esetleges előléptetés reményében. Az ezredes "igazi" katona, aki nem tűri a gyávaságot, aki szerint nincs olyan, hogy sokkos állapot, azt az emberek csak megjátsszák... Az ő parancsnoksága alatt, Dax ezredes vezényletével megindul a támadás, de pár méter után le is áll, akkora ellenállásba ütköznek. A csata végeztével Mireau tábornok gyávaságért ki akarja végezni százada nagy részét, de végül csak 3 ember kerül hadbíróság elé...

paths-of-glory2.jpg

Gyávaság. Kemény vád egy háborúban. Az 50-es években (úgy veszem észre) népszerű téma volt a háborús filmekben, bár kevés az igazán ütős darab, ami ezzel foglalkozik. A dicsőség ösvényei azonban minden kétséget kizáróan a legjobb a csapatból, ami nagyrészt Kubrick maximalizmusának köszönhető. Bizonyos jeleneteket 50-60 alkalommal is rögzítettek, mire a színészek eljátszották azt, és pontosan azt, amit a mester akart. Ez az aprólékos tervezés az oka szerintem annak is, hogy több megtekintést igényel a mű a megfelelő hatás eléréséhez.

Részben háborús, részben tárgyalótermi film, és attól olyan baromi jó, hogy a két műfaj legjobb pillanatait, témáit egyesíti. A legdurvább az, hogy nem is tudom kiemelni, melyik a legemlékezetesebb jelenete, de az biztos, hogy az Ant-domb elleni támadás ott van az élmezőnyben. Ennek megvalósításához például egy egész szántóföldet kibéreltek (kifizették az azévi termény elmaradását a tulajnak), és így kedvükre túrhatták a földet a lehető leghitelesebb háború-ábrázolás kedvéért.

paths-battle.jpg

Maga a támadás igazi káosz: süvítenek a lövedékek, robbannak a bombák, hullanak az emberek, miközben a katonák összefossák magukat félelmükben, és Kirk Douglas karaktere fújja veszettül a sípját, de hiába. Igen, valahogy így képzeltem el én is ezeket az értelmetlen harcokat az állóháborúban. Az pedig kifejezetten félelmetes, ahogy Mireau a támadás sikertelenségét lereagálja. Nagyon jól eltalált jelenetsor, az egyetlen probléma az vele, mint Kubrick másik nagy háborús filmjével, az Acéllövedékkel is: nagyon megtörik a film középen.

Mert a harctéri háborúskodás után újabb csata kezdődik, de ezúttal a tárgyalóteremben, Kirk Douglas brillírozásával. Az ilyen sztoriknak pedig szerintem a legjobb része mindig az, amikor az igazság veszít, és hiába kapunk érveket, a végkimenetele a tárgyalásnak már előre elrendeltetett (mint ahogy pl.: A szelet vet című filmben is). Lehet, hogy ez nálam valami perverzió, de így nagyon könnyen lehet hatni pl.: az igazságérzetemre, aminek hatására sokkal hevesebb érzelmi reakció váltódik ki nálam, mint általában. Egy szóval: már az alapfelállás is telitalálat, de maga a tárgyalás is remekül fel van építve.

paths_of_glory_kirk_douglas.gif

A befejezés pedig igazi mesteri húzás volt. Kubrick már-már hipnotikus erejű képekkel, és egy nagyon fülbemászó német népdallal többet mesél az I. világháborúban harcoló katonák lelki világáról, helyzetéről, mint amennyit egy 2 órás, párbeszédekre alapozó film valaha is mesélni tudna. Megtört arcok, szomorú tekintetek, melyekből rengeteg történet kiolvasható. Mindezt pedig a mester későbbi felesége, Christiane Harlan bátortalan, de mégis nagyon érzelmes éneklésével festi alá Kubrick, így égetve bele örökre a memóriánkba azt a 2-3 percet.

01blog_lisztes.png

02blog_elozetes.png

03blog_imdb.png

04_blog_mafab.png

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://lisztesmegmondjaatutit.blog.hu/api/trackback/id/tr607512380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2021.06.25. 12:02:24

A parancs az parancs, a katona nem kérdez, hanem meghal?
Hűség és árulás, meddig tart a lojalitás a kérdései ennek a kirk douglas filmnek, amiben egyszerre látni a háború borzalmait, és nagyon jó színészeket a kisebb szerepekben is.
süti beállítások módosítása