Remélhetőleg sok olvasóm tudja, hogy idestova másfél éve filmet forgattam egy lelkes baráti társaság hathatós közbenjárásával. A folyamat végeredményét 2015. március 8-án be is mutattuk a Sugár Mozi 400 fős nagytermében a nagyérdeműnek. Ezt követően zéró sikerrel ugyan, de megpróbáltuk "fesztiváloztatni" a portékát, de végül a további felesleges pénzkidobás helyett úgy döntöttünk, inkább az internet népével osztjuk meg, amink van.
Már megint egy "év horrorja"? Hát tavaly is volt egy! Meg előtte is! Ki a fene érti ezt?!
Szóval az van, hogy a pletykák igazak. A VVitch tényleg jó film. Méghozzá egy ritka példány: egy jó horrorfilm. Ha már láttad, a "horror" szó hallatán - ha jól sejtem - rögtön billentyűzetet ragadnál, és megmagyaráznád, hogy ez nem horror, mert ebben alig folyik a vér, meg alig hal meg valaki, meg blablabla. Pedig a horror definíciója szerint egy olyan műfaj, melynek a középpontjában a félelem áll. Igen, lehet félni sorozatgyilkosoktól, akik baltával rohangálnak utánad, lehet félni zombiktól, vagy Tyler Perrytől nőnek öltözve, meg lehet félni a boszorkányoktól és a furcsa jelenségektől is.
Nem mondanám megnézésre csábítónak a film címét - őszintén szólva hiába tudtam a létezéséről, nagy valószínűséggel elkerülte volna a figyelmemet, ha a színészek céhe nem jelöli Michael Shannont legjobb mellékszereplőként idén (sajnos az Oscar-jelölésről végül lecsúszott). Ez számomra két okból volt érdekes: egyrészt maga a színészi jelölés a szakmai stábtól már sokkal csábítóbban hat, másrészt pedig Michael Shannon korunk egyik legjobb kevésbé ismert színésze - szóval ha Ő jól játszik a szakma szerint, akkor nekem azt látnom kell.
Régóta vártunk rá. Nemcsak magára a Hurokra, hiszen ha emlékeim nem csalnak, már 2014-ben leforgatták, hanem egy elejétől a végéig vállalható, mozikban játszott MAGYAR, "hollywoodias" zsánerfilmre is. Tudjátok, ami nem szerzői, nem is közönségvígjáték, és nem is száműzték kizárólag a TV képernyőjére. A hollywoodiast pedig azért kell hozzáraknom, mert természetesen elég csak az utóbbi fél év termésére néznünk, hogy találjunk thrillert (Víkend) a kínálatban, illetve a jobban sikerült termésből meg kell említenem az Isteni műszakot is - azonban a Hurok egy kicsit mégis más ezekhez képest. És ez jó.
Néhány hónapja a legtöbb ember még azt sem tudta, hogy ez a film létezik. Egy elsőfilmes rendező munkája, és bármennyire is szeretem és tartom nagy tehetségnek John Goodmant, húzónévnek semmiképp nem lehet mondani - Mary Elizabeth Winsteadről meg aztán ne is beszéljünk. Akkor még The Cellar néven futott a projekt, de egyik pillanatról a másikra valami megváltozott. Nem, most nem a címre célzok, bár logikusan az idézte elő azt, amire utaltam: mindenkinek elszállt az agya.
Shakespeare. Nem a kapitány verziója a Csillagporból, hanem az a tag, aki néhány száz évvel korábban (állítólag) nem kevés tudatmódosító szer hatása alatt írta meg az irodalom leghíresebb műveit. Mindenki hallott már róla, mindenki olvasott/látott már valamit tőle. Ha mást nem, hát a Rómeó és Júliát, mert azt minden évben feldolgozzák vagy százszor. Lefogadom, még betanított macskákkal előadott jégbalett-verziója is van neki, mert valaki úgy érezte, a világnak szüksége van rá.
A blog olvasói tudhatják, hogy nagyon szeretem a westerneket, nem véletlenül foglalkoztam hosszú hónapokon keresztül megjelentetett cikkekben, meg 50-es toplistában a témával, úgyhogy nagyon örültem, hogy a Titanic programjába is bekerült egy ígéretesnek mondott darab. Mert ugyebár maga a film már korábban elérhető volt az interneten, és kész csoda, hogy nem vetettem rá magam, mikor annyi jót hallottam róla! De így utólag azt kell mondjam, megérte várni, hiszen végül a mozivásznon élvezhettem Kurt Russellék nem mindennapi kalandját.
A meghívás egy újabb remek, ráadásul indirekt példa arra, hogy a sok pénz megöl(het)i a kreativitást, viszont ha összébb kell húzni a nadrágszíjat, akkor a vér a készítők agyába tódul inkább, és a megnövekedett oxigén- és cukorszint megteszi a jótékony hatását. Legalábbis én ezzel tudom magyarázni azt, hogy M. Night Shyamalan mekkora zuhanórepülést nyomatott a 2000-es években, és hogy milyen jól sikerült végül az ismét szerényebb körülmények között forgott A látogatás című darabja.
Stanley Milgram egy zseni volt. A világ leghíresebb szociálpszichológusa az 1960-as években kezdett bele az azóta is szinte mindenhol tanított kísérletsorozatába, melynek során a résztvevőket megkérik, hogy vezessenek egyre nagyobb és nagyobb feszültségű áramot egy ismeretlenbe, ha az egy kamu teszt során feltett kérdésre rossz választ ad. Az eredmény egészen megdöbbentő volt: a résztvevők kivétel nélkül rákapcsolaták akár a halálos erősségű áramot is, ha erre udvariasan kérték őket, és nem az övék, hanem a kísérlet vezetőié volt a felelősség.
Fel kell tenned magadnak azt az egyszerű kérdést, hogy mennyire szeretted a Kung Fury-t? Ha a válasz "semennyire se", akkor felesleges tovább olvasnod, hiszen ez a film nem neked szól, hanem azoknak az elvetemülteknek, akik szerint a 80-as évek gagyi szintetizátor-zenéjének, a filmek VHS-es képi világának és a már akkor is szutyoknak számító trükköknek megvan a maga bája. Mert igen, az ilyen filmek már akkor is gáznak számítottak, viszont van bennük valami utánozhatatlan, valami más.
